Irodalmi Szemle, 1965

1965/10 - DISPUTA - Vladimír Mináč: Egy nemzet él itt

nemzetekkel egyenlő jogot ígért nekünk, de ebből semmit nem tartottak és nem tartanak be — németek.“ Halljátok a hanglejtést? Be­szélj vele, ha német. Ez ősszláv és össz-szláv hanglejtés, megjelenik Štúr kortársainál, a moszkvai szívbarátoknál, de Tolsztojnál és Dosztojevszkijnél is: egyszerűen: német. Ezzel mindent megmondanak. Tudom, tudom, mit akarnak mondani: hogy ez hasonlít valamiféle nagyszláv sovinizmushoz. Hát, igen. Csak nem szabad elfelejteni, hogy ez a gesztus mindig védekező jellegű volt, tehát történetileg igaz­ságos. (Már mondtam-, hogy Štúrt csak akkor ért­jük meg, ha megértjük ellentmondásaiban. A legfontosabb ellentmondás talán belső alkata, szellemi és érzelmi világa és a között a konkrét történelmi helyzet között van, melybe belecsöppent. Belső alkata és műveltsége gon­dolkozóvá predesztinálta; a konkrét helyzet pedig arra kényszerítette, hogy publicista és politikus, filológus és katona legyen. Sem ő, sem az egész szlovák mozgalom nem volt felkészülve, fellépésük, mintha időelőtti volna, az idő sürgetett: az arénába lökték őket. „Ilyen hirtelen sosem változott a világ“ — mondja Štúr meglepődve a fellépése előtti na­pokban. Ebben is megtalálhatók a történelem­mel való ellentétük okai.) A szlovák mozgalomban bizonyára találhatók más kapcsolatok is Béccsel és a németekkel. Olyan férfiak, mint Kollár és Hánrich ,a bécsi kormány bizalmasai voltak; a magyar történet- írás az eufemisztikus „bizalmas“ szót a brutá- lisabb spionra, besúgóra változtatja. Nem fo­gunk ítélkezni: világos, hogy ezek a bizalma­sok a barrikád túlsó oldalán álltak, az udvar és az ellenforradalom oldalán. Kiszolgálták az udvart, hogy megkapják érte bérüket: siker­telenségük rossz árnyat vet rájuk. Csak meg kell mondani, hogy a bécsi bizalmasok nem álltak a szlovák mozgalom középpontjában, kevés közük volt Štúrék törekvéseihez. A szlovák politika fő irányvonala továbbra is nemcsak Stúr analíziseire támaszkodott, hanem az ő érzelmeire is: nem hitt Bécsnek, éppúgy, mint Pestnek sem. Aki többet ad, arra támasz­kodunk, valahogy így mondta Palárik, ez a realitás a drámában és a politikában is. Csak­hogy — senki semmit nem adott. És így, húsz évvel Štúr után így összegezheti V. P. Tóth a mi Bécshez való viszonyunkat: „Amikor még létezett az osztrák birodalom reális egysége, a szlovák nemzet vezető férfiai egészen termé­szetesen követelték nemzeti jogaik teljesítését Bécsben — de — amint általánosan ismert, eredmény nélkül, úgyhogy akkor rólunk is az a tréfa járta, hogy minket érdemeinkért azzal jutalmaztak meg, amival másokat bün­tettek ...“ íme, sötét humor, sajnos, nem a mienk — csak a mi számlánkra. A kiegyezés után Bécs egyre inkább távolo­dik a szlovák láthatárról. Azzá a várossá válik, ahová a „záhorákok" (felvidéki szlová­kok — a ford, megj.) uborkát és káposztát árulni járnak, a szlovák vándorlegények köte­lező állomáshelyévé; a legjobban megtermett szlovák fiúk őrizték a Hofburgot. A németek csak az újkori történelemben kerülnek az érdeklődés középpontjába. A Felkelés ebben az értelemben is Štúr üzenetének következetes megvalósítása: azt teszi, amit Štúr akart, nem azt, amit muszáj volt tennie. Láttuk, hogy Štúr egyetlen gondolat meg- szálottja, a nemzetek felszabadításának gon­dolatáé; ebben hű fia saját korának. Olaszok és németek, magyarok és lengyelek, csehek, bolgárok, románok, szerbek, horvátok: Európa nemzetiségi katlanja főni kezdett. Az összes vágyak Párizs köré fonódtak. A köztársaság bölcsőjében édes szó született: a nemzetek szabadsága. De Štúr már kezdetben megtalál­ja érzelmileg azt, ami később mindenki előtt világossá vált: Lamartine köztársaságának gyöngeségét és hiábavalóságát: „Végeredmény­ben nem hisszük, hogy a franciák meg is fogják valósítani az emberiségnek ezt a nagy eszméjét. (A nemzetek felszabadítását — V. M. megj.) Véleményünk szerint ennek élére más nemzet kerül, amely többet szenvedett, amelyben több az emberiség iránti szeretet, mint azokban, akik gyakran csak hivalkodnak vele, ahelyett, hogy annak szellemében dol­goznának.“ Tudjuk, melyik nemzetre gondol Štúr: mindig az oroszokra. Az oroszok, ez a szlovák politika gerince, az első hitcikkely; ez az az erő, amely a szlovák mozgalmat a leg- reménytelenebb helyzetekben is fenntartja; ez a jövőbe vetett hit. Ez messianisztikus eszme: itt megszűnik minden analízis és kritikai ma­gatartás. Štúr nemcsak egy gondolat megteste­sítője, hanem — a negyvennyolcas év után — ennek az egyetlen gondolat megvalósításának egyetlen eszközű politikusa is. Ezért nem látja, amit nem akar látni, és azt látja, ami egyáltalán nincs: „Nincsen Oroszországban olyan egyenetlenség az uralkodó és a nemzet között, mint másutt; ebben a tekintetben ott nagyobb az összhang, mint bárhol másutt Európában“. Štúr talán nem tudta, hogy Miklós cár despotikus Oroszországáról van szó, arról a legsötétebb és legreakciósabb korszakról, amely a Széna téren az akasztófa árnyékában kezdődött? Nem tudta, hogy azok, akiket ott 2.

Next

/
Thumbnails
Contents