Irodalmi Szemle, 1965

1965/10 - DISPUTA - Vladimír Mináč: Egy nemzet él itt

tom akadályoz meg, láttam az irredenta tevékenységet.

De mégis, a bárány-nemzet fikciója, a nemzeté, amely csak tűr, és hagyta magát agyonverni, hamis elképzelés; ez csupán lírai mítosz. Oly gyönyörűen tudtuk magunkat sajnálni! De azonkívül kemények és keményfejűek is tudtunk lenni, elvhűek és kiirthatatlan gyűlölettel teltek. Megvetettük a magyar nemzetet: „Ami minket illet, mi a magyar csőcselékről örökre meg vagyunk győződve, de a magyarok iránti tiszteletről nem, s velük a legkisebb közösséget sem vállaljuk.“ (Štúr válasza Vo- zárnak.) A Követelések elutasítása után a magyarok Štúr számára csak a „mongolok atyafiai“ lettek. Ez a lebecsülő vélemény, mely faji — vagy talán fajelméleti? — alapon nyugszik, többször is ismétlődik a félműkedvelő nyelvtudományban és történettudományban: a magyar nyelv csak összetákolt nyelv, történelmük lopott, állameszméjük csupán a szláv állameszme halvány visszfénye. A gazdaságilag és kulturálisan vitathatatlanul fejlettebb magyar nemzetet a szlovák irodalomban, főként a költészetben, vad nemzetnek bélyegezték, keletinek, kalandozónak: következetesen és visszavonhatatlanul. Itt, az ilyen véleményben rejtőznek a sovinizmus csírái

— a maié is.

Tehát, nem voltunk bárányok; s egyáltalán nem hiszékenyek. Az egyre újabb csalódásokból egy komplexus fejlődött ki, mely a magyarok iránti viszonyunkat irányította. Ezt a komplexust a gyanúsítás és a hitetlenség határozta meg. Mindig — a kellő vagy nem kellő időben — felhangzott egy meg nem alkuvó szlovák hang, amely kijelentette, Timeo Danaos i ceterum autem: „Azonkívül a politika teljesen, a magyar per eminenciám a szlávokkal szemben a legnagyobb mértékben hitszegő.“ (J. Francisci.) „A magyarok — akik amikor felbuzdulnak, mindent szívesen ígérnek nekünk, de amikor a szerencse napja kicsit rájuk süt, elfelejtik ígéreteiket, és akkor velünk már csak úgy — amint mondják: nyeregből beszélnek; a saját erejükben bíznak ... Duna-menti küldetésükben hisznek.“ (V. P. Tóth.) „Akkor akarták megvalósítani a nem magyar nemzetek követeléseit, amikor már késő volt, amikor a világosi katasztrófa elől nem lehetett kitérni.“ (Klenovec város választott községének határozata.) Tehát nemcsak hitszegők, hanem a legnagyobb mértékben hitszegők. A bizalmatlanság éppúgy lényegbeli, mint ésszel és tapasztalattal igazolt; ez megcáfolhatatlan bizalmatlanság. Ez a megcáfolhatatlan bizalmatlanság alaptörvény, reggeli és esti imádságuk mind a pánszlávoknak, mind a magyaroknak és a magyarónoknak: meghatározza a kölcsönös viszonyokat, politikát csinál, dramatizálja a nemzeti sorsokat; és ennek a vetésnek a magvai máig is csíráznak. Mert, elsősorban és utoljára és főként mindenekelőtt: „És mivel hogy a magyarok magukat leginkább becsülik, más nemzetek feje fölött akasztófák állnak." (Štúr.)

Szaladj el a magyar elől, mégha úgy mutatná is, hogy kezet ad neked. Ez a bizalmatlanság teljes és általános: nem tesz különbséget. Nem akarja meglátni, és nem látja, hogy a magyar mozgalom belsőleg differenciált, hogy van ott jobboldal és baloldal, arisztokrácia és demokrácia. Nem látja az árnyalatokat: a magyar mozgalomban nincsenek árnyalatok a szlovák mozgalom iránt. A magyarok: ez mindenekelőtt a pesti kaszinó és a magyarországi arisztokrácia. Kezdettől fogva van itt még egy ok a bizalmatlanságra, a meg nem értésre és az ellenségeskedésre: a szlovák mozgalom kifejezetten plebejusi. A szlovákok a magyar mozgalmat belülről és közelről látják, nem kívülről és távolról, mint pl. Marx. Látják, hogyan forr össze a forradalom az arisztokráciával, hogyan nyeli el az arisztokrácia a forradalmat. Hogyan emelkednek a forradalmi háromszínű zászló kifakult színei fölé az Andrássyak és a Pállfyak régi címerei. „ ... forradalmár urak és világgá kiáltott liberálisok, mindenekelőtt csak a nemességnek és itt elsősorban az ún. mágnásoknak a kedvét keresték..— mondja Štúr már az ötvenes években. A magyar mozgalom lefolyása, mely a kezdetnek következetes tagadása, igazat adott neki. Nem kárörvendezés nélkül idézi Š. M. Daxner húsz évvel később a magyar forradalom atyjának, Kossuthnak a lázadó radikálisok, Madarászék klubjához intézett beszédét: „Mit akartok? Az arisztokrácia megsemmisítését? Az egész mozgalom egyik fő célja: a magyar nemzetiség hegemóniáját örök időkre biztosítani. De a magyar nemzetiség nem a magyar népben van, hanem az arisztokráciában, tekintet nélkül annak származására. Az arisztokráciának tehát nem szabad elpusztulni, csak formáját változtathatja ... Az arisztokráciának kezébe kell vennie az egész hatalmat.“ Igen, igen még én is, a mai idők tanúja kárörömet érzek ennél az idézetnél: itt mossák meg a piszkos kezeket. Az a forradalom, amely ellen fölléptünk, kezdettől fogva különös volt: drőle de revolution. Skatulyák mozogtak: a bécsi udvar helyett a pesti kaszinó; az egy császár helyett öt magyarországi család. Erre a különös forradalomra jellemző, hogy nem kellett jönnie semmiféle ellenmozgalomnak, semmilyen reakciónak, semmilyen restaurációnak, hogy azt tagadja. Ellenmozgalom, reakció, restauráció.