Irodalmi Szemle, 1965

1965/10 - DISPUTA - Vladimír Mináč: Egy nemzet él itt

fogadtatása, ha azon a magyarok nem emelkednek felül, romlásba fogja dönteni Magyar- országot“. (Klenovec város választott községének határozata.) És Jozef Podhradský A pánszlávizmus titkos történetében így foglalja össze: „ ... mivel hogy az ő létezésük szomorú, sajnálatos, tragikus,. . . ezeréves és eddig még nem teljesült vágy él az igazi szabadság után“. És ha Eötvös, a miniszter és az író újból és újból ismétli a magyar nemzet kimondott alapkérdését: „Hol van a szabadság?“, Podhradský így felel neki: „Tévesek a szlávok nemzeti elhalását célzó összes szövetkezések a lelkileg kiélt nemzetekkel. Ez a sírral kötött frigy. A magyarok egyetlenegy mengmentöje a magyaroknak örök szövetsége a pánszlávizmussal, valamint a történelmi haladás mindent legyőző gondolatával.“ És: „A magyarok nélkülünk el nem érhetik a szabadságot, ha megszakadnak sem“. Ezek akkor bizarr és provokatív szavak voltak; mai szempontból többé- kevésbé prófétaiak. Csakhogy a magyarok nem hallják a szlovák prófétákat; ha hallanák őket, nem hallgatnának rájuk. Az északi kolosszus, ahogy ezt akkor a cári Oroszországról mondták, félelmetes árnyat vet a nemzetek szabadságára: a magyaroknak elég a megfeszített Lengyelországot említeni. Be kell teljesednie annak a tragikus sorsnak; meg kell érinteniük a sírt, amelybe őket a németekkel való szövetkezés szorítja; vér és jaj, pusztulás és halál következik, amíg nem teszik túl magukat „arisztokratizmusukon“, kivételezettségükön és kizárólagosságukon, melyet dicsőségüknek tartottak, és amely nyomorúságuk volt. „A nemzeti törekvések alapja a magasabb tehetség érzete — ezek célja az uralkodás." Ezt báró Eötvös mondta, habár ezt Hitler teoretikusa, Rosenberg is mondhatta volna. Kossuth számára a magyar forradalom egyik fő célja a rragyar nemzet hegemóniája volt. A túlfeszített nacionalizmus mint tulajdon, mint tüzes kard; árvíz, melynek folyton növekszik a sebessége és piszkossága, amíg nem önt el mindent, ami nagy, tisztességes, haladó: amíg a pesti úri kaszinó le nem törli a forradalmi zászlókra írt magasztos szavak közül az utolsót is. Mai szempontból érthetetlen, milyen kevés magyar férfi értette meg saját nemzete sorsának történelmi folyását; ezek között is nehéz igazságosakat találni — velünk szemben igazságosakat. Igaz, valameny- nyien igazságosak voltak, Kossuth és Tisza, Deák és Eötvös, sajnos, nem akkor, amikor hatalmon voltak: ígéretekben voltak igazságosak. És így fennmaradt az egyetlen igazságosnak az emléke: a Kossuth-párti Böszörményié. Csakhogy ő soha sem volt a hatalomnál; és meghalt a börtönben. Elvakítva

saját önszerelmétől, ahogy Štúr mondja; saját nemzetiségét, mint centrum securitatist bálványozva, mint a létezés egyetlen mély forrását és értelmét; a nemzeti fölérendeltség érzetétől uralva, mely annál durvább volt, minél inkább le kellett küzdenie nemzeti és faji alacsonyabbrendűsége komplexusait; a forradalom örököseinek ifjú erejével támogatja magát, azéval a forradaloméval, amely szavakban erősödik, hogy tetteiben ugyanazt tagadja: ilyennek látszik előttünk azoknak arcképe, akik a magyar díszhintót a rossz végzet útjára vezették.

Újból és újból kezet adnak nekik: „Kibéküléssel megnyeritek barátságunkat, őszinte segítségünket a becsületes vállalkozásokban és a reakcióval szembeni jótállást“. (S. Vozár.) „A magyarok — ezt teljes joggal reméljük — kíméletesebbek lesznek irántunk, mint 1848 előtt. Azóta már sokat tanultak, és mi is sokat tanultunk — és Isten adja, hogy a jövőben őszinte egyetértésben, az ország anyagi és szellemi virágzásában, mint annak testvériesült nemzetei dolgozzunk!“ (J. Palárik.) Még az öreg Húrban is szót emel Magyarország valamennyi nemzetének egysége mellett! Sőt, még a szlovákok alapvető okmánya, a Memorandum is következetesen internacionalista, szabadság, egyenlőség és testvériség áll a koncepciójában; a szlovákok a magyarokkal együtt „védjék meg a nyugati műveltséget kelet barbár nemzetei ellen, és együtt védjék és a jövő számára őrizzék meg függetlenségüket nyugat elnyelő hatásával szemben ...“ Ez a gondolat (valószínűleg Daxneré) korát tekintve egyenesen zseniális: kifejezi a régi Magyarország egyik lehetőségét, önálló történelmi szerepet javasol neki: a közép-európai- ságot. Csakhogy — csakhogy a kutya sem ugatott e gondolatra, mint annyi másra sem. És ha ugatott, haragos és vészt- jósló ugatás volt: jaj a pánszlávoknak! Minden, aminek bármilyen távoli összefüggése volt a szlovákokkal és a szlovák nyelvvel, minden pánszláv volt, ami felségsértést jelent. A ha- zafiság alapvető szó, elhatároló szó volt; aki szlovákul beszélt, nem volt magyar hazafi. Jellemző Mudroň felsóhajtása a nyolcvanas években: „Ebből logikusan következik, hogy neki az Isten is hazaellenes, mert megengedi Magyarországon, hogy szlovákok szülessenek“. Valóban, a kedves Üristen nagyon következetlen volt; hiszen Magyarország Istene a magyarok Istene volt: hogyan feledkezhetett meg ennyire ?

Ah, igen, látom, hogy ebből a régi klisé jön ki: farkasok és bárányok, keselyűk és bárányhullák. Én tudom, hogy nem fejlődtem objektív szempontúvá: ebben személyes tapasztala-