Irodalmi Szemle, 1965

1965/10 - DISPUTA - Vladimír Mináč: Egy nemzet él itt

tével mérjük őt. Szociális értelemben is haladóbb volt, mint számos kortársa, beleértve a magyar forradalom vezérét is. Štúr programja a „Noví vek“ című ismert cikkben („A nemzetek elűzték a régi nyúzókat és elnyomókat.. .“) közel állt a magyar forradalom legbaloldalibb szárnyán álló Madarászék programjához. Nem volt szocialista, radikális, liberalista volt: nem hitt a szocializmusban. „Mindkét jelenség — írta a szocializmusról és a kommunizmusról — feltétlenül forradalmi, különösen ez utóbbi, amely következetességével megváltoztatná Európa lakóinak egész mostani struktúráját, de ez nem fog sikerülni neki, mert az élelmezés problémája (le pain) nem lehet az emberiség legfőbb problémája és az emberiség ennek kedvéért nem hagyja magát Zuchthausrepublikába záratni...“ Ez az utópikus szocializmus és kommunizmus kritikája, melyet Marx és Gercen, Bakunyin és Engels is kritizált. Csakhogy Štúr kritikája jobboldali kritika, a hegeliánus és polgár kritikája. Semmit sem lehet itt egyszerűsíteni. Štúr egyéniségének fő vonása jellemvonásainak ellentmondása. Nem volt következetes forradalmár, de nem volt a forradalom elárulója sem, heves és szenvedélyes volt, de körültekintő és taktikus is; áttekintése volt a világról, de korlátozva is volt egyetlen gondolatától; radikális volt, de tisztelte Pétervárt; potenciális európai volt, de nem tudta kihúzni a lábát a hazai mocsárból: benne minden, ahogy költő kortársa mondja: „kétfele hasad“. Ha nem értjük meg ezt az oszcillációt, ezt az alapvető ellentmondást, semmit sem értünk meg sem Stúrből, sem a szlovákok későbbi politikai mozgalmából.

Egyetlen gondolat embere volt: „Adjátok meg a nemzeteknek, hogy szabadok legyenek: ez lesz az emberiség büszkesége, ez anyagi hasznot is hoz mindenkinek, s az sokkal nagyobb lesz, mint amellyel bármelyik elnyomott nemzet ma rendelkezik.“ Ez internacionalizmus, amely ma is aktuális és modern. Internacionalizmus és demokratizmus jellemzi a Követelések (Žiadosti) akkori politikai programjának lényegét is. Itt a szlovák nemzet „a magyarországi nemzeteket egyenlőségre és testvériségre hívja fel...“ Itt van a közös sorsra és a Bécs elleni közös fellépésre való felhívás is. Marx természetesen nem ismerte a szlovák Követeléseket — ki ismerte azokat Európában? Európa csak a következményeket látta, nem az okokat; Bécsnek valamiféle ügynökei, akik hátba támadták a magyar forradalmat. Csakhogy azelőtt a magyar forradalom, amely, sajnos, kezdettől fogva magában hordozta a sovinizmus magvát, elárulta a szlovákokat: elutasította kinyújtott kezüket.

Ez a kenyértörés pillanata: beláthatatlan következményei lesznek nemcsak a mi nemzetünk számára, hanem a magyarok, Ausztria- Magyarország és egész Közép-Európa számára is. Semmiképpen sem lehet jóváhagyni Štúr- nak Bécshez fordulását; de nem lehet nem megérteni sem. Volt egyáltalán más út is? Persze, hogy volt, hallgatni, semmit sem tenni, megőrizni a semlegességet. De a mozgalom, mely éppen megszületett, törvényszerűen dinamikus volt: tettre volt szüksége, tettel kellett érvényesülnie.

A magyarok a szlovák politika végzete; meg kell mondani, rossz végzete. Ha a szlovák politika önállótlan volt, főként a magyarokkal szemben volt az. Mozgása a magyar mozgalom negatívja volt; annak koncepciói antikoncep- ciók voltak; annak hangja visszhang lett.

Van egyáltalán értelme abban a tragikusan összeragadt görcsös csomóban kotorni, melyet régi Magyarországnak (Uhorsko) neveztek? Felpiszkálni a behegedt sebeket? Csakhogy a sebek még nem hegedtek be; a nemzeti antagonizmus makacs növény. Ha nem beszélünk róla, az még nem jelenti azt, hogy nem létezik. A magyarokhoz való viszony nemcsak nemzeti sorsunkat alakította, hanem a nemzet tudatát, vagyis lelkét is. Hosszú évtizedeken keresztül főként úgy léteztünk, hogy elrugaszkodtunk a magyaroktól, hogy nem hódoltunk be, hogy rajtuk kívül és ellenük voltunk: ez egzisztenciánk lakmuszpapírja volt. A gyűlölet a vérkeringésbe jutott; ez csaknem mitologikus gyűlölet.

Magyarország buta és szerencsétlen üstje! Ebben főzték nemcsak a nem magyar nemzetek, hanem a magyarok tragikus sorsát is. Igen, a magyarokét is. Nekik is megvannak a saját malmaik, a saját buktatóik, saját malomköveik: a németek és a szlávok. Egész történelmük egy szorongó vágy eltűnni; összeférhetetlenségük gyakran a kétségbeesés jele; tévedésük sorsszerű tévedés: „Kár, hogy ez a nemzet, amely öröktől fogva a szláv gondolatkörbe tartozott, szomszédi viszonyban és jó egyetértésben élt a szlávokkal, önszerelmétől elvakítva annyira elfeledkezett és oly rosszindulatúan lépett fel a szlávok ellen! A meggondoltság legnagyobb hiányosságát azzal mutatta ki, hogy nem jutott arra a meggyőződésre, hogy csak régi szomszédaival szövetkezve ragyoghatnak rá is a jobb napok!“ Štúrnak ez a felkiáltójele valóban látnoki felkiáltójel, tüzes írás, melyet újból és újból leír a szlovák politika: „A nem magyar nemzetek követeléseinek magyar-arisztokratikus