Irodalmi Szemle, 1965
1965/10 - HAGYOMÁNY - Csanda Sándor: Bányai Pál és a magyar szocialista regényírás kezdetei
gosan kitűnik, hogy eltér a „proletárirodalom“ hivatalos programjától, főhőse nem is igazi pozitív hős, hanem egy lázadó, haladó gondolkodású, de párton kívül álló munkás. Sesz- ták Juraj különcködő, nehezen meghatározható jellem; öntudatos, sztrájkot szervező, börtönviselt munkásból „bosnyákká“ (mindenárussá) válik, miután a gyár beszünteti a munkát, s a munkáskolónia elnéptelenedik. A regényben már nincsenek általános tételek a kapitalizmusról, a kommunista párt sem szerepel. Az író érdeklődésének előterében emberi sorsok állnak, mintha ebben megfogadta volna Szalatnai előbbi kritikájának egyik figyelmeztetését. A főhős családjával együtt egy kis hegyvidéki szlovák faluba költözik, s határozott cél nélkül él a parasztok között. Később mégis kialakul egy osztályjellegűvé váló konfliktus közte és a falu „elitje“: a pap, a csendőr és a gazdag parasztok között. A pap végrehajtókat küld a párbért nem fizető parasztok nyakára, s hősünk ezt a papellenes hangulatot felhasználva, néhány parasztot rábeszél az egyházból való kilépésre, megszületik az istentagadók kis csoportja. (Az ilyesmi is gyakran megtörtént az első Csehszlovák Köztársaság idején.) A régebbi sémától eltérően azonban nem keletkezik forradalmi öntudatosodás, pártokról sem olvasunk, ami annál feltűnőbb, mivel a polgári demokráciában falvakon is igen élénk pártoskodás, politikai küzdelem folyt; csupán a könyv végén olvashatunk egy vázlatosan leirt könnyű győzelmet elérő aratósztrájkról. A különböző cselekményt tartalmazó fejezetekből filmszerűen összeállított regényben később egy másik történet bontakozik ki erőteljesebben. A bíró fia erőszakkal tesz magáévá egy tizenöt éves cigánylányt, ezért a cigánylegények megkéselik. A felgyógyuló Misko a kocsmában felbujtja a parasztlegényeket, s ezek felgyújtják a cigánykunyhókat; egy ártatlan fajon beteljesedik az ostoba bosszú. A gazdag parasztok fondorlatairól, szerelmekről és szexuális vágyakról van még szó a lazán összefüggő fejezetekben, s a végén a falu urai a közrendre való hivatkozással kiutasíttatják Sesztákot a községből. Balla- dikusan szaggatott, sötét képek váltogatják egymást ebben az érdekes könyvben, mely haladó eszmeiségű, de nem igazodik a szocialista realizmus sémáihoz. Az osztályából és megszokott munkaköréből teljesen kiesett főhős önkéntelenül is a szerző életrajzi viszontagságait és szemléletének változását juttatja eszünkbe, amiről egyik lírai jellegű vallomásában ezt olvassuk: „A nyugtalanság meghódította életünket, már nem kielégítő a nyugodtság magabiztos hitbuzgalma, és szocializmusunk sem az egyszerű matematikai képletek szocializmusa már. Merünk kételkedni. És ez a kételkedő hit alaposabb és magasabb- rendűbb, mint múltbeli fanatizmusunk gőgös felületessége. Olyanok vagyunk, mint a tudós, aki alázatos megszállottsággal hajol mikroszkópja fölé, hogy megtalálja minden dolgok magját. De milyen a mi életünk?! Csetlünk- botlunk, tragikusan és esetlenül“ (Vallomás Szlovenszkón. Korunk, 1937). Amikor hangsúlyozzuk, hogy a „Fakó föl- dek"-e t sokkal jobb alkotásnak tartjuk a „Felsőgaram"-nál, arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy ennek is számos hibája van. Az író jellemábrázolásai nem egyöntetűek, néha ellentmondásosak, stílusa sok helyütt sürgönyjellegű, tőmondatokból áll; a történet kissé vérszegény. A mű különböző epizódjai nem tartoznak szervesen a cselekményhez, inkább a szerző olvasmányainak hatására kerülhettek bele. A regény utolsó részében van egy fejezet, mely teljes egészében Theodore Dreiser Amerikai tragédia című művének hatását tükrözi: a gazdag bíró fia teherbe ejt egy szegény lányt, akit szeret ugyan, de anyagi okok miatt nem akar feleségül venni, ezért kicsalja a tóhoz, s vízbe akarja fojtani. Az egykorú falusi témájú valóságregényekben (pl. Morvay Gyula: Emberek a majorban című könyvében is) szinte elkerülhetetlen volt, hogy a szociális nyomort kísérő tiltott mag- zatelhajtási kísérletekről is szó legyen. Bányai is beiktatja ezt a naturalisztikus motívumot Seszták feleségével kapcsolatban, de — egy váratlan fordulat után — itt a magzatelhajtás meg sem történik, mert éppúgy, mint a szegény lány vízbeölésének, a cselekmény egésze szempontjából nem volna semmi funkciója. A különböző, a regénybe szervesen bele nem tartozó motívumok halmozása a „Fakó föl- dek“-nek egy másik hiányosságáról is tanúskodik: a kezdő írókra jellemző, hogy regényükbe szinte mindent bele akarnak zsúfolni. Ez a szándék egyúttal kifejezi a szocialista „valóságirodalom“ vulgárisán értelmezett totalitásigényét is. A „Felsőgaram“ és a „Fakó földek“ között kétségtelen a szerves összefüggés, de a különbség is könnyen észrevehető. A „Felsőgaram“ alig több szocialista riportnál, s ez teljesen meg is felel a harmincas évek elején számos programban és platformtervezetben hirdetett „proletárirodalom“ követelményeinek (nálunk ezeket Fábry Zoltán és néhány teoretikus propagálta), melyekben a politikai radikalizmus háttérbe szorította az esztétikai, művészi kritériumokat. A „Fakó földek“-ben csak részben valósul meg ez a program: élményanyaga riportszerű, az osztályharc el