Irodalmi Szemle, 1965

1965/10 - MŰFORDÍTÓINK MŰHELYÉBŐL - Moyzes Ilona: Tejszínű köd

villanyfőzőn rotyog a víz, vígan pufognak a bugyborékok. Már a fekete sem segít. Ölmosan rakódik agyára a fáradtság. Pedig Milena kétszer, Mária is kétszer váltotta föl. Csak az orvos nem alszik. Egy ember, aki nem alszik. Mintha örök ébrenlétével akarná elűzni az elűzhetetlent. Mind a két nővér elszunnyadt, mind a kettőt összeszidta, és kidobta a betegszobából. Ricsajt csapott, ő, akinek a hangját egyébként alig hallani. A repülőtéren, rendkívüli gyakorlaton pilóták állomásoznak. Šeda főorvos nem megy többé az igazgatóságra. Ők sem tolakodnak a helikopterrel. A parancsnok azonnal fölajánlotta a gépet.

— Ez természetes, kérem, emberi kötelességünk — felelte Šeda főorvos kérésére.

— Egy gépet rezerválok. Akármelyik pillanatban rendelkezésükre áll. Az ügyeletes tiszthez tessék fordulni. A gép pilótáját nem engedem ki a repülőtérről.

Már harmadnapja várnak. A szanatórium csöndes, mintha az ötven gyerek nem létezne. Csodálatosan fegyelmezettek. Ebbe a gyötrelmei csendbe csak az anya zokogása hallatszik néha. Vlasta nővér akkor is hallja, amikor nem tartózkodik a szanatóriumban. Állati vonításhoz hasonlók a hangok, amelyeket a fájdalom felszínre szorít. A kislány eszméletlen állapotban nem hallotta... Tegnap és ma javult valamit az állapota. Ma estefelé fölszáll a gép, és Prága felé veszi útját. — Ő, kicsim, csak csodák léteznének! — A kis Jeník, Jirina legjobb pajtása, örökké itt lábatlankodik a betegszobában. Annyira elszomorodott, hogy enni sem akar. Nem használ se a jó szó, sem a szidás.

— Ugye, nem halok meg, nővérke? — kérdezte Jirinka ma délben. — Meséljen nekem a tengerről és a narancsligetekről, a vándor orgonáról és a szegény halászlegényről. Mondja, nővérke, már megfürdött a nap? Meséljen nekem a szellőről és a tenger énekéről... — kérlelte. Nagy aranyszín varkocsai olyanok, mint a tenger homokja, a szeme sötétkék, mint a tenger. Nagyon szép kislány.

Késő őszi, hideg fényű nap hajol be az ablakon. Vele kúszik a közeli erdő avarillata. Délután. Šeda főorvos fáradtan esik ágyába, fönt az ötödik emeleti sarokszobában. Hat napja nem aludt. Az íróasztalon könyvek, széthullt papírok társaságában a hamutartó, amelybe soha sem hull hamu. A nappalok ábráihoz éji víziófoszlányok simulnak. Még egy pillanatra felizzik emlékezetében a Marx-palota hatalmas parkja az alvó tóval, majd a malátaszagú gyárak emlékeibe olvad minden, mely gyerekkorából még gyakran fölkísért. Az ablakmélyedésben fölüti fejét a fikusz, az orvos bensőséges barátja, és biztatóan suttogja feléje:

— Aludj! Semmire se gondolj. Jó a fehér álom. Olyan, mint a kenyér.

Ötkor csöng a telefon. Élesen hasít a szoba levegőjébe.

— Miféle látogató jön? — elmélkedik a kimerültség ólmos vize alatt. A másik oldalára fordul, s nem hall többé semmit. Pedig a telefon berreg, kotkodácsolva sürget, ijedten, rémesen sivalkodik.

— Vajon hol csengetnek? — eszmél értetlenül. — Ä, igen, a villanycsengőt jöttek megreparálni. — És látja, hogy hegyen-völgyön, rugalmas drótokra száz és száz csengettyűt szerel az a fiú. Hogy is hívják? De hiába erőlködik. Egyszerre szólalnak meg a csengők. Befogja a fülét. — Meg lehet bolondulni... — Aztán újra csönd. Színtelen, hangtalan csönd. Álomtalan álom. Mégsem hagyják aludni. Valaki folyton nevén szólítja, s mintha itt állna fölötte. De ki lehet? Ki lehet? Mielőtt rájönne, széthull körülötte újra minden. De az a hang már egészen sírós ... Borzalom! Ä, igen, már tudja. Ő, Šeda doktor alszik. Igen ám, de hogyan kéne fölebrédni? Aztán valami csepegni kezd az arcára. Hideg, mint a jég. Esik. Ügy látszik... esik... Az ám, Vlasta...

— Nővér, de hisz maga leöntött engem! ... — ül fel hirtelen a főorvos.

— Tessék felébredni! — hallik a kétségbeesett parancs. — Este hatkor indul a helikopterünk. Egy teljes félóráig csengett a telefon... — Az orvos megremeg, mint az ablakmélyedésben levő fikusz, ha szél éri. — Főztem egy félliter feketét, remélem, kivételesen megissza, főorvos úr!

Tejszínű köd terpeszkedik az udvaron. Nem repülésre való idő. Az orvos hideg vizet loccsant az arcára, hogy magához térjen, aztán lerohan a lépcsőn. A folyosó pisszegő csendjébe vastag kamaszhang bőgi bele a Jirina nevét. De Jeník hiába