Irodalmi Szemle, 1965
1965/10 - MŰFORDÍTÓINK MŰHELYÉBŐL - Sződi Viktor: Versek
szólongatja kis barátnőjét. Az olyan furcsán hallgatag, mintha soha többé nem akarna megszólalni. Szabályos, hófehér arca, mint az ókori görög szobroké. Két aranycopfja a tengerparti homokhoz hasonlatos. Sziporkázik a villanyfényben. A falakon fehérség csurog és álom. Šeda doktor nem akar hinni a szemének, fülei nem akarják befogadni a csendet. Gyorsvonatok száguldanak keresztül testén, lelkében vihar fákat csavar ki tövestül. Szeretne belenyúlni a végtelenbe, és elfogni azt, ami elfoghatatlan. Megcsalatottnak érzi magát, mint akit elárultak. Jirina megcsalta őt. Ügy elsuhant, mintha szárnyai nőttek volna. Talán egy szebb, igazibb csillagra repült. De hát miért nem árulta el titkait, hisz ő, Šeda doktor, mindent megtett érte. A járó babát a saját pénzéből vette neki, mert az öröm nagyon erős gyógyszer. Most is ott szorongatja a karjában. A többi gyerek riadt nagy szemekkel mered rája. Hogyan neszelték meg? Valaki csönget a főbejáratnál. Ki lehet? — eszmél az orvos. Vajon ki csöngethet ilyenkor? A gyermekhad összébb húzódik, mintha fázna. Vlasta nővér végre ajtót nyit. A sofőr jön föl a lépcsőn jelenteni, hogy a repülő vár... Az orvos értelmetlenül néz rá egy ideig, aztán legyint a kezével. A sofőr ott marad, ő elindul a kocsiszín felé, és leül egy padra. Aranyesőt szitál az októberi éjszakai hold. A kocsiszín ablakain paragrafusok ugrálnak. Paragrafusokká görbülnek a sudár fenyőfák, a házak kéményei, a vaskerítések, a paloták fényes, ijedt ablakai. Minden összebonyolódik. Šeda doktor torkán mintha valami megakadt volna. Szemei elől eltűnik Goethe tornya és az Imperiál. A hold fénye meg egyre sápad, s az ég keleti részén sötétlilásan, mint a romlott hús, lép be a hajnal. sötétsűrű éjek alján fejtik félmeztelenre vetkőzött bányászok kiknek kézilámpája olykor a Halál sarkára villan s kik látják a szikrát, amely a légkalapács repesztő lökéséből s a kő fájdalmából születik a szikrát amely csak arra vár hogy az éhes metángáz bekapja s akkor akkor akkor robbanhat felszaggatja a mélység tüdejét mint az atomfény az akácfaszagú éjszakát mert azért született minden szikra, hogy tüzet gyújtson s a bányász ezt tudja a bányász hasáról és orráról a szénre csöppen a verejték nyalj csak meg egy széndarabot s megérzed rögtön sós ízét. jóanya engem jobban szeret mint a világot mert bennem magát szereti s itt véget ér egy gyarló girbegörbe vonal mert én beláttam a véget s tovább nem rajzolok egyegy pillanatra megidézem a halált de a világot jobban szeretem mint bárki mert nem tudok anyák szemével szeretni két verse Sződi Viktor
