Irodalmi Szemle, 1965

1965/10 - MŰFORDÍTÓINK MŰHELYÉBŐL - Moyzes Ilona: Tejszínű köd

a néma kérdést, amelyre soha nem érkezik válasz. — Hívom Prágát. Remélem, ott találom az igazgatót.

— Utána hívjon föl engem! — búcsúzik Šeda doktor.

— Nővérke, maga sír... — hallja Vlasta nővér a kislány hangját. Ügy megijedt, mintha ágyú dörrent volna mellette, pedig ugyancsak nagyon csendes volt a hangocska. Megijed, és megörül:

— A kezemet ütöttem meg, és úgy megfájdult, tudod ... no... Hogy érzed magad, kicsikém?

— Ne sírjon, nővérke, ne sírjon...

— Nézd, ez a sok narancs mind a tiéd. Hallod, Jirinka, mind.

— Mind az enyém. Igen, csak ne sírjon. — A kislány fel akar ülni, hogy igyék a narancs levéből, de visszahanyatlík a párnára.

— Jaj, mintha körhintán lennék, úgy forog a fejem. És hányingerem van, nővérke, a tálat. .. kérem.

— Mélyen lélegezzél! Próbálj inni, isteni ez a folyadék. Sehol sem süt úgy a nap, mint ott, ahol a narancs terem. És sehol sem olyan lágy a szellő. Voltál már a tenger mellett? Nem? Ha hallanád, hogy énekel a tenger. És milyen furcsákat és szépeket tud mesélni.

— Akárcsak maga, nővérke. És a nővérke volt már ott? Sokszor?

— Sokszor.

— És hogy tetszett utazni? Vonattal vagy repülőgépen?

— Én? Repültem, de nem gépen. Nagy szárnyak vittek el oda.

Šeda doktor az ötödik emeleti szobájában ül, s az íróasztalán levő papírlapra mered. A vérképlet nem lepte meg, nem várt jobbat. Csodák kellettek volna ahhoz, hogy a számok mást mutassanak, mégis... Ügy ült ott, mintha fejbe kólintották volna. Szinte gondolata sincs, s mintha a levegő is elfogyott volna körülötte, mint az értelem, amit ebben a pillanatban hiába próbál megtalálni. Tizenöt éve keres, kutat. Lázas munkában tölti napjait, és az eredmény... Mi az eredmény? Majdnem nulla. Talán évtizedekig kínlódik még, és egy váratlan pillanatban, ki tudja, melyik sarkán a világnak, egy másik tudós agyában születik meg az. amivel most a tizekét éves Jirinán segíthetne. A legprimitívebb eszközök állnak még mindig rendelkezésükre. Szőlőcukor, C-vitamin, B-komplex... Ennyi az egész. Aztán nyugalom, jó szó... Hol, hogyan, miben keressen? De egyszer talán mégis... mégis sikerül. Idő és türelem kérdése. De néha elfogy, és olyankor ordítani szeretne a kíntól. Nagyon szenved. Vlasta legalább sírni tud. Asszony... jó neki. — Mi van a kislánnyal? — kérdezte az előbb telefonon. — Annyira fázik, hogy teleraktam párnával. A foga is vacog, termofort tettem a lábára. A feje szédül, alig lát, hányingere van — feleli a nővér. A röntgent is elhalasztották. A szoba csendjébe élesen berreg a telefon. Az állami fürdők kasszájának feje hív. Nem találja Prágában az igazgatót, a helyettest sem Jáchymovban, de meghagyta, hogy azonnal hívják őt, ha befutnak szállásukra. — Jó, várunk holnapig — hagyta helyben Šeda főorvos. Az elkövetkező napok vizitjét orvosnő helyettesére bízza, aztán lemegy a betegszobába.

— Menjen aludni, Vlasta.

— A főorvos úr sem aludt — védekezik a lány.

— No, menjen, még sok éjszaka vár magára, én nem vagyok álmos.

Vlasta csak hajnalban ébredt föl. Ijedten kapkodta magára a ruháit. Az orvos úgy ült ott, mintha gipszbe öntötték volna. A hajnal gyér világánál még szürkébbnek látszott a haja, mint a valóságban volt. — AB 12-est beleszúrtam, két bütykös szőlőcukor is beléfolyt. Egy liternyi narancslevet itattam meg vele. Maga öntsön bele, amennyit csak tud. Most hazanézek egy kicsit, élnek-e az enyémeim. Nyolckor az igazgatóságon vagyok, utána visszajövök... Tízkor vigye át a gyereket röntgenre.

Sem az igazgatótól, se a helyettesétől semmi hír, a röntgenkép elriasztó, de Šeda doktor nem adja fel a harcot. Az orvos az utolsó pillanatig remél. A B 12-es ampullái ott fekszenek a kislány szobájában. Prágából rég megérkezett a svájci injekció, üres ampullái a B 12-esekkel keverednek. A kislány mégis olyan állapotban van, hogy az orvos nem látja jónak a szállítását. Bizonytalanság pereg az idő homokóráján. A gyermekszanatórium betegszobájának ablakain pára csurog. A kis