Irodalmi Szemle, 1965
1965/10 - MŰFORDÍTÓINK MŰHELYÉBŐL - Ladislav Ťažký: Amenmária
Kevés dohány van már benne. Cigarettám füstje betöltötte az egész sírgödröt. A homlokomra ütöttem, mire az öreg hangosan elnevette magát. Hiszen én egy egész dózni Tátrát meg Detvát hoztam az oroszoknak. Én durák! így, és most elszívjuk a békecigarettát az oroszokkal, százados úr. Mi? Én mahorkát, a fiúk — a bátyuska nagyon köhög, ezért a vállas elvette tőle a cigarettát — a Detvát. Az anyóka dünnyög, hogy megfullad a füstben. Eddig még nem is láttam a leány arcát. Gör- nyedten ül egy nagy hordó mögött. Nem köhög, nem tüszköl a füsttől. A pince sötét. Csak négy pont parázslik, mint a tigrisek szeme az őserdőben. A sír csendes, kívülről nem szűrődik be egy hang sem. Nem megyek el innét. Bugár Jožko, Hoľoško, Amenmária! Én átmentem a másik oldalra. Százados úr, mégiscsak mahorkát szívunk. Nézze csak meg! Jöjjön ide! Cigarettázunk, mint a... Mért éppen a törökök? Ez a mondás csak mifelénk járja. Most úgy cigarettázunk, mint az oroszok. Ügy látszik, elalszom, már kezdek álmo- sodni és álmodni is. Vágtatok a lovon, amint megállók az udvarunkon, anyám félrehúzza a függönyt az ablakon ... — Vsztávaj, tovariš! — Nem, nem álom ez mégsem. A széles vállú megrázott, és az álom egyszeriben kiröppent a szememből. Elmenekült, mint fény elől az árnyék. Az udvaron pufog a békávé. Franz és Hnidák elhozták a keresztet a halott őrvezetőnek. Olyan keresztet, ami után egy katona sem nagyon vágyakozik. Haraso pokurili, tovariscsi! A sír csak egy agyagos domb A békávé pufog, mi meg az őrvezető sírját ássuk. A békávé zúg, mi sírba tesszük a halott őrvezetőt... A békávé zúg, az siratja meg az édesanyja helyett. Ivanovkában, egy ismeretlen ukrán faluban, az útkereszteződésnél temettük el az őrveze- »tőt. A falu másik szélén Barát pionírjai feküsznek. A falu közelében temették el a németek is halott gyalogosaikat. Barát pionírjaihoz német árkászok jöttek, és eltemették a rongyokat, véres húscafatokat, amelyeket úgy kapartak le a Stuka összeégett pléhjéről; mindössze ez maradt a két pilótából. Kereszt helyett a szárny egy darabját szúrták le a sír mellé, melyen ott sötétlett a német kereszt. Ki dobja rá az első lapát földet? Az őr- vezető arcát betakarjuk a sapkájával, hogy a fekete föld ne hulljon a szemébe, szájába. És most jöhet az első lapát föld... Miért olyan bátortalanul? Az őrvezető halott, csak bátran! Most már sietünk, mintha attól félnénk, hogy a sírnál megjelenik az őrvezető anyja, és ezt zokogja majd: — Fiúk, mit csináltok? Hiszen ti csak bekaparjátok az én Jankómat! Mit csináltok, gyerekek?! A békávé motorja magától zúg, siratja urát. Most a temetési zenekar helyett dobol. Most már nem az őrvezetőt temetem, nem a poros bőrkabátos katonát kaparom be, most már önmagam temetem. Nem tudom, mért gondolnak az élők önmagukra, ha halottat temetnek, mért látják helyükön saját magukat a koporsóban, a sírban, mért sajnálják az élőket, akik majd őutánuk szomorkodnak? Franz mondja, hogy német gépfegyvergolyókat talált a földben, hogy az őrvezetőt a lelőtt német repülőgép pilótája lőtte le. Nem akart egyedül átmenni a másvilágra, azért lőtte le a mi őrvezetőnket. A háborúban az élő az élőt, a halott a halottat öli meg. Még egy lapáttal, Fero. Elég! Franz, szúrd le a keresztet! Ne! Még várj! Kereszt név nélkül... Várj! Itt nyugszik... Megyünk, amerre Frnčák visz bennünket. A Tátra fülkéjében ülök, és az új hadnagy rám dől. Dühít a gallérján levő horogkereszt. A hadnagynak izzadság- és rumszaga van. A feje billeg, és Frnčák vállára bukik. Frnčák megáll. — Hadnagy úr, legyen esze, mert még valaminek nekimegyünk! ... A hadnagy düny- nyög valamit, nekidől a rossz támasztéknak, és már hortyog is újra, a szája nyálzik. Elhúzódok tőle. Ellenszenves ez az ember. — Nehogy kipottyanj, ne támaszkodj az ajtóhoz — figyelmeztet Frnčák. — Gyújts meg nekem is egy cigit, és beszélj bármiről, mert valaminek még nekihajtok, istenemre mondom! — Szó nélkül megcsinálom, duzzadt szájába dugom az égő cigarettát, de beszélni nincs kedvem. Semmihez sincs kedvem, sem aludni, sem enni, sem irigykedni. Legszívesebben átkozódnék, de akkor azt gondolnák, hogy megbolondultam. Kit is átkoznék? Frnčákot? Ő csak éppen annyira oka mindennek, mint én. Frnčák legfeljebb azt teheti meg, hogy most száz kilométerrel az oroszok háta mögé visz bennünket, vagy kétszáz kilométerrel az ellenkező irányba. Átkozódnék, ha tudnám, hogy Frnčák lassan megy, vagy oda megy, ahová nem akarunk menni. De hová is kell mennünk tulajdonképpen? Ki tudja? Az agyag alatt egy ember Csalódtam Amenmáriában. Azt hittem, beül hozzánk a Tátrába és nem hagyja embereit az éjszaka meg a forró sztyepp kénye-kedvére. Hrablavý a német őrnaggyal ment el, Amenmária Baláž századossal, és Malý? ... Őt utoljára a kertben láttam. Amenmária jelölte ki utunkat. Utunkat? Ugyan! Inkább az irányt. Irány nyugat. Át a Dnyeperen, és aztán tovább
