Irodalmi Szemle, 1965
1965/10 - MŰFORDÍTÓINK MŰHELYÉBŐL - Ladislav Ťažký: Amenmária
megyek utána. Mintha egy nyitott sírba mennék lefelé. Akaratom ellenére megyek, de engedelmeskednem kell az asszonynak, ha érzem is, hogy igazi sírba megyek le, ahová le kellene engednünk a halott őrvezető testét is. — Mieink, mieink, Grísenka, bátyuska, a mieink, kraszníje! — kiáltja az asszony. A pincében félhomály van, alig látok valamit. Nagyon homályosan egy lányarcot, egy öreget már jobban, mert egész közel jön hozzám, érzem erős mahorkaszagú leheletét. — Ti ruszkij? — Az öreg hangja bizalmatlan. Ha már itt vagyok, igazat kell mondanom. — Igen, igen, majdnem, bátyuska, ne féljetek, én szlovák. — Partizán? v- A bátyó hangja most már szigorú. — Nem, bátyuska, nem partizán, katona, szóidat, bátyuska. — Szóidat? — A bátyuska hangja most már ellenséges. — Szóidat? Katona? Szlovák katona? Hogyan, mit akarsz itt, katona? Mit keresel itt, szlovák? Hol van a front? — A falu mellett, bátyuska, reggelre itt lesznek a mieink. A sötétségből mint a szellem lép elő egy férfi, fiatal, magas, vállas. Háttal áll a gyertyának, az arca sötétben marad. A fény egy mozgó rongyhalmazra esik. Ügy látom, a rongyok között szemek villognak, hogy a rongyok között géppisztoly csöve jelent meg. A magas férfi vállamra tette a kezét. — Mit keresel itt, szlovák? — A hangja kihívó, ellenséges, mégsem félek. Van benne valami különös szín, valami rejtett meleg, ami talán akaratlanul is átfűti ezt a hangot. — Én csak úgy, tovariš, csak úgy, egyik bajtársamat jöttünk eltemetni, én csak úgy, szeretnék... — Mit akarok tulajdonképpen? Mit keresek ebben a házban? Mit akarok Ukrajnában? Atszökni? Már ne gondolkozz, mit felelsz, ha valaki megkérdez, mit akarsz itt, hanem szökj át! A házban, a pincében vagy, sírban az élők között, és ezek az élők kérdik, mit akarok a sírjukban? Én csak úgy, bajtárs, tovariš, én szlovák vagyok, tudod, testvér, szlovák, csehszlovák, érted, nem, rosszul mondtam. Én szlovák vagyok, elvtárs, cigarettázni akarok veled, po- kurity, znajes, én adok cigarettát, és te ma- horkát, jól van? A mi szlovák papiroszunk, Tátra, tudod, ezek a mi hegyeink, a Tátra a mi kéklő hegyünk, cigaretta... A fene egye meg! Már önmagam sem értem, már nem tudom, a Tátra cigaretta, hegy, vagy pedig autó. Ide figyelj, ukrán, megmondom érthetőbben, davaj, pokurím! — Egy szót sem! — A magas, erőteljes férfi megrázza a vállam. — Felmész, elküldöd a katonákat, és ha akarsz, azután visszajöhetsz. Érted, szlovák? — Értem! A kereszthordozók Már éppen ideje volt, hogy előjöjjek a pincéből. Franz lába már az első lépcsőfokon volt, Fero meg a nyitott ajtóban, háttal a fénynek úgy nézett ki, mint valami lidérc. — Fejszét keresek, az őrvezetőnek valami keresztet akarok összetákolni — kiáltja Franz, és visszalépett a lépcsőről. — Itt nincs semmiféle fejsze, Franz, ülj föl a békávéra Feróval együtt, és hozzatok Baráttól egy kész, szép keresztet! Barát kétéltű kocsijában annyi a kereszt, mint Kloch szakaszvezető fiókjában. Barát meg Kloch élő kereszthordozók. Német nincs A békávé már a faluban pufog, hogy gazdájának mielőbb egy szép keresztet hozzon. Szép keresztet. A keresztek is lehetnek szépek? Mit gondolsz, őrvezető? Ha Barát nem ad, akkor megkérem azt a vállast a pincében, kölcsönözzön nekem egy fejszét, és akkor csinálok majd én keresztet az őrvezetőnek. Becsuktam a konyhaajtót, és lementem a pincébe. Már eloltották a gyertyát. — Én vagyok! — kiáltottam, és a lábam elé világítok. Az emberek éppen úgy állnak a sírban, mint mikor elmentem. Csak az a két géppisztoly van a kijárat felé fordítva ... Elmentek. A mieink voltak — mondom, és megint kezdek félni. — Németek nincsenek a faluban? — Nincsenek. A kezek leengedték a géppisztolyt, a férfiak leültek a rongyokra, a magas, vállas meg elővett zsebéből egy dohányzacskót és egy darab újságpapírt. A déli hadseregcsoport számára kiadott német újság egy lapja volt. Szó nélkül elvettem a felkínált újságpapírt, összekevertem tenyeremben a dohányszárból vágott mahorka háromszögeit, négyzeteit, hegyes gúláit, és cigarettát csavartam belőle. Éppen úgy, mint otthon, legeltetés vagy furulyázás közben, teljesen úgy. Amikor a magas, vállas meggyújtotta cigarettám, észrevettem, hogy most már sem ő, sem a bátyuska nem kémlelik az arcomat, nem vallatnak, meg hogy a két férfi, aki a rongykupacokon ül, nem csavar cigarettát. — Miért nem cigarettáznak? — Nem cigarettázunk — mondta a vallasy és ideadta a maradék mahorkát is. — Azt látom.
