Irodalmi Szemle, 1965

1965/10 - MŰFORDÍTÓINK MŰHELYÉBŐL - Ladislav Ťažký: Amenmária

— Hol? — Ali végigvágott lovaglóostorával csizmája szárán, és lova türelmetlenül kezdett ficánkolni alatta.

Ahmet magához füttyentette lovát, köny- nyedén rápattant, sarkával megcsiklandozta a ló oldalát. És máris vadul viharzott a sztyeppen Ali hadnagy rettegett tatár járőrcsapata. Az egyenesen a kukoricakóró kunyhó felé tartó lovasok mögött hosszú szürke porsáv leng a fülledt levegőben.

Mennydörgés a sztyepp felett

Vilo mintha távoli mennydörgést hallott volna, de nem baj. Csak dörögjön, essen, ünnepeljen az egész sztyepp! Vilónak is kétszeres ünnep ez a mai nap. Vilo már nem tér haza gyerekként a frontról. Már szeretett, már szerették. Vilo bevette a várat. Vilo magával viszi Valyát is. Igen, velem jössz, drágám. A front egykettőre a falutokhoz ér. Már csak a részletkérdéseket kell megbeszélnünk. Esetleg az írott engedély okoz majd gondot Vilónak. Otthon már nem lesz semmi baj.

A mennydörgés már közelebbről hallatszik. Mindketten hallják. A forró sztyepp földjén fekszenek, és érzik, hogy rázkódik a föld.

— Vilo! — Valya felült. — Vilo! Katonák jönnek! — kiáltotta, és ruháját fedetlen mellére szorította.

A tatár járőrség

Vilo felcsatolta derékszíját, megtapogatta zsebében az igazolványát. Hülye egy helyzet! A katonáknak megtiltották, hogy kijöjjenek a sztyeppre, de most már mindegy. A kukorica kunyhót nem változtathatja át parancsnoki sátorrá.

— Állj fel, Valya! Jönnek a németek.

— Németek?...

— A németek, Valya. Ez baj, nagy baj!

— Ezek nem németek, Vilkó. Ezek tatárok, a kán katonái.

— Az még rosszabb, Valya! Állj fel! Gyorsan állj fel, Valya! — Vilo agya lázas gyorsasággal működik. Menekülnünk kellene, Valya, de hogyan? Nekik lovuk van. Hallod, hogyan prüszkölnek?! Fojtja őket a por. Gyere ide, Valya! Bújj hozzám! A lovak összetipornak bennünket, a lópaták összezúzzák koponyánkat, széttapossák testünket, 'belegyúrnak bennünket a sztyepp porába. Már halottak vagyunk, Valya. Már akkor meghaltunk, amikor egymásba szerettünk. A háborúban az emberek nem szerethetik egymást, és mi szeretni akartuk, ezért kell most meghalnunk.

— Hányan vannak, Valya? Számold csak! Én hatot látok. Hat lófej fog körül bennünket. Ne félj, Valya! Állj nyugodtan, és ne

mozdulj! Ha a lovak megvadulnak, harapni kezdenek, a fogaikkal marcangolnak bennünket ... Állj csak nyugodtan, meg se mozdulj!

Érzik a lovak forró leheletét, az állatok pofájából meleg hab csurog; mint a szappan- buborék, olyan ez a hab. Miért nem szólnak semmit azok, akik a lovakon ülnek? Mért ugrál egy folyton körülöttünk? Azt nem is látom, csak hallom, Valya. Csak egyre körbejár, és valamit kiabál... Talán meg akar védeni bennünket. Nézd csak, Valya, a lovak hátrálnak, hátsó lábukra állnak, mint a cirkuszban. Nézd, milyen kis patájuk van! Ezek tatár lovak, jó sztyeppl mének, szörnyű katonalovak. A hátsó lábukon táncolnak, és első lábukkal rúgnak. A lovak dühösek, valakin ki akarják tölteni a mérgüket.

Csak engedjétek el a gyeplőt már, ti csokoládészínű lovasok! Ezek az apró lópaták majd szétzúzzák a fekete hajjal benőtt két cserepet. Nagyon könnyen szétzúzzák, mint valami agyag tejeskancsót. Földre loccsan belőlük az agy tejfölje, és vele együtt az élet, a szerelem is. Aztán már nem számít semmi. Csak Bratislavában írja be majd az őrnagy a hősi halottak, szökevények és az eltűntek jegyzékébe: Jasenček Viliam szakaszvezető 1943. szeptember 12-én átszökött a partizánokhoz.

Vagy talán Amenmária akad ránk, és a helyzetjelentésbe beírja majd: halott: 1. (a partizánok bestiális módon mészárolták le). A második ügyosztály talán majd fényképet is csinál, a fényképet átveszik és leközlik az újságok... Príma! Jaj nektek, partizánok! És kész. Egy élet után pontot tesznek. Egyszeriben pontot tesznek egy másik élet mögé is, a szerelem mögé is, és minden után csak egy véres pont marad, amelyet majd lassan felszív a sztyepp forró földje, és aztán ezt a pontot is kifakítja a tűző nap . . .

A lovak első lábukra ereszkednek, de a lovasok meghúzzák a zablát, mire újra a szerelmesek feje fölött kaszálja a levegőt a lovak lába. A fekete paták a levegőben hadonásznak. Hat pár, tizenkét, csillogó fémmel bevont fekete pata zuhan a két testre, mely a halál pillanatában egyesül. A habos lópofák belekapnak a fekete hajba. Az egyik ló szájában hajcsomó van. Majd a hajjal a fejet is felemeli egy másik ló. Valya a nap felé fordítja meggyötört arcát. Vilo érzi a lovak forró leheletét, érzi az erőt is, mely kitépi a kezéből Valyát.

Vilo öklével belecsap a lágy orrba. Meg akarja semmisíteni ezt a lágy pofát. De az undok lópofa csak röhög, a fogait vicsorgatja, elengedi, majd újra belekap a hajba ...