Irodalmi Szemle, 1965

1965/10 - MŰFORDÍTÓINK MŰHELYÉBŐL - Ladislav Ťažký: Amenmária

Röhög az öt csokoládéképű is a lovak hátán, röhög Nowak unteroficír is, csak Ahmet nem röhög. A lány kell neki, a lány gyönyörű, a lány tatár, csak az édesanyja ukrán, de ő tatár, azért is tetszik neki annyira. Az első leszel, az egyetlenem, senki másé, csak az enyém. Ali csak vigye magával azt a partizánt, lovagoljon el vele a sztyeppre! Ahmet a lánnyal a kunyhójában marad. Ő, Ahmet kitépi őt a ló pofájából. Ahmet megmenti a lányt. A lova beékelődött a körbe, mint egy puskagolyó.

Ahmet bikacsökjével végigvág a habos lópofákon. A lovak hátrálnak, Valya a sztyeppe meleg porába roskad.

Valyát elhagyta minden ereje. Már csak a teste melege jelenti az életet. És éppen ez a meleg, ez a megadás ingerli Ahmetet. Ez a meleg, mely Vilónak a szerelmet jelentette. Ahmet bikacsökje dönti el, ki veszi Valyát az ölébe: ő, vagy ez a partizán.

Először a bikacsökért kell megküzdeni, azután a lányért. Ahmet erősebb, Vilo viszont ügyesebb. Nowak cigarettára gyújt. Gross- artig. A lovak körbe állnak, mint a cirkuszban. Éppen úgy, mint a cirkuszban. Nowak már régen nem érezte magát ilyen jól. Nowak altiszt már régen megundorodott attól, hogy valakinek a mellébe vagy a hátába golyót eresszen. Az nem szórakozás, az csak gépies cselekedet. Az ilyen gépies emberölés pedig nem jár élvezettel. Az csak munka. Igaz, hogy finom, szaktudást igénylő német munka, de nem művészi, nincs benne az ölés őseredeti élménye. Ez a tatár eléri a célját. Nowak irigyli őt. Először megkapja a magáét, de azután mégiscsak eléri a célját. Először kicsavarja, aztán kitöri ellenfele karját. Az áldozata most már csak félkézzel, igaz, hogy elkeseredettebben védekezik. Küzdeni fog, mert érzi, hogy nemsokára mindennek vége. Gross- artig, Ahmet. Az áldozat lába még jó, és rajta nehéz, szögekkel kivert bakancs. Ez a szlovák nem is olyan gyenge legény, amilyennek Nowak az első látásra gondolta. Ahmetet elrúgja magától, de az úgy ront újra a zsákmányára, mint a hiúz. A fogait vicsorgatja, és Nowak már előre tudja, hogy Ahmet átharapja a szlovák fiú torkát. Nem, mégsem harapja át, ferflucht, ez príma. Nem haraphatja át, mert a szlovák kiverte ellenfele fogait. Ahmet nyüszít a fájdalomtól, és kiköpi széles, fehér metszőfogait. A szlovák balkarja tehetetlenül csüng le, és a fiú kapkodja a levegőt. A lovakra néz, a tatár lovasok keskeny ferde szemébe, most meg az ő, Nowak unteroficír szemébe néz, és úgy érzi, hogy a szlovák szeme kéri őt, hogy félelmet lát a szemében. De nem, csak elkeseredést. A szlovák lassan

megmozdul. Pár lépésnyire tőle a fekete hajú, eszméletlen lány fekszik. Ahmet is megmozdul. Ez aztán príma. Das schwarze Mädchen, ez az. Nowak is éppen így gondolja.

Ha a szlovák megmozdul, Ahmet, mint egy ragadozó, ráveti magát hátulról, és megfojtja. Ahmet nem haraphatja át ellenfele ütőereit, mert nincs foga, de megfojtja, aztán felemeli a lányt, elviszi a kunyhójába, vagy felteszi lova hátára, aztán elvágtat vele a bahcsiszeráji kán csordájához, azután meg ...

A szlovák lélegzete elakadt. Nagyon hamar.

— Schade! — Nowak azt hitte, hogy a szlovák még majd védekezik, és ő végignézheti görcsös vonaglását, hogy Ahmettel együtt élvezi végig az őseredeti gyilkolást, az őseredeti haldoklást. Schade! Nowak csalódott a szlovákban.

A németek amúgyis csalódtak a szlovákokban. Schade! Schade? Ebből már nem lesz partizán. Ahmet tulajdonképpen állat, csak magára gondol. Meg kellene büntetni őt is. Igen, büntetni! De hogyan? Németesen, finoman, gépiesen, du Trottel! Egy sorozatot enged a lány mellébe, egy másikat pedig a biztonság kedvéért a szlovákba. A partizánokat kétszer kell megölni. Ali megérti ezt, és az Unokaöccsének is meg kell értenie. Partizánlánynak a föld alatt van a helye, nem férfi alatt. Ezt bizonyára megérti. Ez már csak világos a kán szolgája előtt.

A tatár lovak a hátsó lábukon megfordultak, vadul felnyerítettek, s aztán vágtatva indultak arabs társuk után, amelyen a tatár járőr- ség igazi parancsnoka vágtat. Nowak unter- oficlr, az összekötő tiszt. Mögötte vágtat Ali hadnagy, Ahmet unokabátyja.

— Allah legyen veled, Ahmet! — a lópaták dobaja elnyeli az üdvözlet szavait. A lovak már porfelhőbe burkolóznak, s ez a porfelhő fekete lobogóként terül szét a sztyeppen, a tatár őrjárat fölött.

Akit Allah megbüntet

A gyászlobogó mögött kullog Ahmet, a kán pásztora, gyalogosan, mert lova elvágtatott a tatár őrjárattal együtt.

Valya mellsebére rászállt az első nagy, fekete légy, a sztyepp mészárosa, hogy teleigya magát az alvadó vérrel.

— Veled is, Ali...! Téged is megbüntet Allah. Az uradat is.. . Ha Allah nem, akkor én, Ali! Allah legyen a tanúm. Ha találkozom veletek, és találkozni fogunk, keresztüllőlek benneteket, mint a rühes kutyát. Ez a szlovák egyáltalán nem volt partizán, a lány meg félig tatár volt, és én azt akartam, hogy az enyém legyen. Átkozom Allahot, és téged is megát