Irodalmi Szemle, 1965
1965/10 - MŰFORDÍTÓINK MŰHELYÉBŐL - Ladislav Ťažký: Amenmária
tés közben erről, milyen sokszor járta már keresztül-kasul a sztyeppet, és közben állandóan erre a lányra gondolt, aki majd szeretni fogja! Ezért hordta ki ide a sztyeppre a kukoricakórót is. Ezért építette ezt a viskót. Ha a lány nagyon megszereti, otthagyja a kán csordáját, menjen csak, amerre lát! Messzire úgysem mehet, a tengerhez ér, azután visszafordul, mert megszomjazik, visszajön a kúthoz, a vályúhoz, amelyet Ahmet telehúz vízzel, a csorda iszik, aztán lehever. Ahmet tejet fej, visszatér a lányhoz, és újra szeretkeznek. És ez sokáig tart majd, nagyon sokáig, mert Ahmet örökké és nagyon szerelmes. — Ö, ezek a gyönyörű lábacskák! ... — lihegte a felindulástól dadogva Ahmet. Valya felsikoltott, Viló megrándult, és hirtelen talpra ugrott. Ahmet is megijedt, futott a sztyeppre, elrejtőzött a fűbe, futott, elesett, felugrott, és újra futott tovább. Valya Vilóhoz bújik, és a fiú csak most ijedt meg igazán. — Mi az? Mi történt, Valya? Hol a pisztolyom? Ki volt az?! — Egy tatár. Ne bántsd! Viló észbekapott. Hiszen pisztolya van, és benne mind a tizenkét töltény ... A lövés hangját elnyeli a sztyeppe, mint Ahmet ostorának pattogását, amikor a csordát tereli. Tizenkét lövés. Vilo az egész tárat kiüríti. Még egyszer sem lőtt, mióta a fronton van. Most ellövöldözte volna az első gyalogoshadosztály egész tölténykészletét ijedtében. A lövések zaja valahogy visszaadta bátorságát. Segített ugyan ebben Ahmet fejetlen menekülése is. Amikor Ahmet a fűbe esett, Vilo keze megreszketett, de azért csak lőtt megállás nélkül. A mutatóujj mozgott, mint egy felhúzott automata, és még akkor is rángatta a pisztoly ravaszát, amikor a závárzat már kidobta az utolsó üres töltényhüvelyt is. Most már tudja Vilo, hogyan is ölnek az emberek. Félelemből, valamilyen lázban, haragból, bosz- szúból, vagy csak úgy egyszerűen ... szórakozásból. — Megölted... — suttogta Valya sírósan. — Nem, megszökött. De ha itt volna, megölném! Kivette az üres tárat. Csak most ébredt tudatára, hogy senkit sem ölt meg, feleslegesen lőtte ki összes töltényét. Vissza kellene mennie, de... még itt van Valya, itt van még a sztyepp, itt van még ő is Valyával együtt. A tatár elmenekült. Jól tette. A sztyepp újra csendes, mintha semmi sem történt volna, a szívük megnyugszik, hogy aztán újra vadul feldobogjon a fiatal vér szerelmes áradásában. A szerelem erő, tapasztalja Vilo, két szerelem pedig hatalmas erő. Két szerelem az valami csodálatos, két szerelem minden élet csírája. Vilo most üres pisztolya ellenére sem érez félelmet. Már nem érez sem rettegést, sem haragot. Mindent túlszárnyal, minden más érzést legyőz benne a szerelem. Vilo semmi mást nem akar, csak szerelmet, szerelmet, minél több, szebb szerelmet... Ahmet is szerelmet akar. Mindegy, kit szeret. Mellékes, hogy ezt a lányt már valaki szerette. Ahmet már huszonkét éves, és még nem szeretett. Falujában most minden lányt a kán, az udvara, meg a tisztjei szeretnek, meg hát a németek. A tatár lányok közönséges szukák, a románokat meg a szlovákokat szeretik, azért nem jut neki lány. De ő is akar szeretni, neki is kell a szerelem. Ahmetnek eszét veszi a szerelem, és felbátorítja. Az is szlovák volt, aki utána lőtt. Pedig a lány apja tatár. Valya is félvér tatár. Azért olyan szép, mert kétféle vér keveredik az ereiben, tatár és ukrán vér. Allah áldjon, bátyám Ahmet megállt, és lihegve leült a hosszú itatóvályú szélére. Lovas járőr közeledik. Tatár járőrök. Jókor jönnek. A járőrök parancsnoka, a lojtnant, Ahmet unokabátyja, Ali. Ahmet távolról felismeri őket a lovak alakjáról és vágtatásáról. Ali nemrég tért vissza a törökországi kiképző táborból. Háború után tábornok lesz. Csak legyen! Ahmet pásztor marad, és szeretni fogja az ukrán lányt, akinek tatár volt az apja. Ott szeretkezik majd vele a kukoricakóró vityillóban. Milyen szép is lesz? ... Csakhogy neked segítened kell ám, Ali bátyám. , — Hé! Ahmet! — Már megyek, Ali. — Allah áldjon, öcsém! — Téged is, Ali! ,Ali nem fog kezet Ahmettel, mert azt esetleg félreértené a járőrség német parancsnoka, Nowiak unteroficír. Beszélhet Ahmettel, mert tatárul nem tud Nowak, de ha kezet fog Ahmettel, azt már Nowak is megérti. Pedig Nowak folyton hangsúlyozza: ne alacsonyod- junk le a civilek, szolgák és közkatonák színvonalára. Az oroszokat és ukránokat nem szabad egyenlő emberként kezelni. Tiszt vagy, Ali! Oficír! Nowaknak igaza van. Ahmet ugyan az unokaöccse, de csak civil, de csak szolga. — Miért lövöldöztél, Ahmet? — Már régen nincsen töltényem, Ali. — Akkor ki lőtt? Partizánok? — Was, Partisan? — Nowak unteroficír felélénkül, és lovát egészen Ahmethez lépteti. — Partizán — bólint Ahmet.
