Irodalmi Szemle, 1965
1965/10 - MŰFORDÍTÓINK MŰHELYÉBŐL - Oldŕich Mikulášek: Versek
Erre a kikiáltó dühbe gurult. Szapulta a nőket, hogy nyamvadt szipirtyók, a férfiakat tésztának nevezte, meg pipogyáknak, majd megint a nőket szidalmazta, hogy a fal is pirul, mikor nekitámaszkodnak csípőjükkel, aztán ismét iehordta a férfiakat, hogy betojtak, s még a sárhányó sem hányja fel őket. Ekkor a tömegből valaki sírva felkiáltott: — Sértegetni mer! Másvalaki meg, nyilván régen névtelen, — szomorú volt, mint az urát vesztett kutya farka — úgy beszélt, hogy még a ház is csuszamlott, mindig egy-egy sóhajtásnyit, pontosan: Elhagyott barátaim, minket csak a cipőfűző tart össze, sőt még az is néha összebogozódik. Testvéreim a cipőben — dadogta — ne engedjük sárba taposni a nyomorúságunkat! Rajta kívül egyebünk sincs, s ki karolja aztán fel, mint a sorsunkat? Kicsoda? Ki? Talán ti, marokban fogva tartottak? Enni, inni, aludni. Ebből áll a történelmünk. Meg a zsigereink visszatérő mozgásából s csupasz csúcsok megmászásából meddő hasak felé. Hallom már a lépteket, melyek előbb-utóbb föld alá szorítják fejüket. A kikiáltó rég elszelelt. A tömeg nagyot nyelt, s ez Annak fülében, ki bűntelen, úgy hangzott, mint csepegés üres, sötét sziklabarlangban. a római tér A Római-téren sorvad már a jávorfa. Minden haldoklásban valami aranylik. Olykor lehull egy levél, s méregeti, hány ölnyi mély a nyárvég sírja. Galamb árnya gyász-szalaggal szeli át a teret. de ez semmi rosszat nem jelent e négyzeten, mely akkorka, hogy az ember könnyen ideérne szerelme történetének apró lépteivel a rejtekhelyen adott csókoktól az elhagyott körömcipőkig, melyek éppen most kopognak a tágas-üres teremben.
