Irodalmi Szemle, 1965
1965/10 - Rácz Olivér: Kassai románcok
épület képe évtizedeken át szervesen összefüggött képzeletedben a város képével, s ha olykor idegenbe vetődtél, különösképpen ennek a két háznak az emlékképe olvasztotta egybe benned az aggódás és a honvágy kusza képzetét. Pedig a másik ház még csak akkoriban épült, amikor a Miklós-börtön végérvényesen málladozni kezdett. De amikor felépült, kapubejárata elé fényes ércbetűket vertek a burkolatba, s ha az ember — hatványozottan serdületlen ajakkal és értelemmel — összemormolta a fényes ércbetűket, a betűk szóvá és értelemmé tevődtek össze, s ezt mondták: Munkásotthon. A házon — átjáróház volt, s ez önmagában véve is serkentően ösztönözte a gyermeki képzeletet — rendszerint csoportosan, de legalábbis párosával osontunk át, s mert a városban mások is tudták, hogy Munkásotthon épült, s ehhez a tényhez olykor rejtett értelmű, homályos példázatokat és széljegyzeteket fűztek, szótlanul, dobogó szívvel lépkedtünk át a tágas udvaron, minden pillanatban készen arra, hogy valami történni fog. De nem történt semmi kivételesen érzékelhető. Egyszer az egyik emeleti teremből pattogó zenessó hallatszott. Egyszer egy férfikar különös, szárnyaló dallamú indulókat énekelt nyitott ablakok mellett. Egyszer egy öreg, bakancsos, hajlott hátú férfi hozzánk lépett a kapu alatt. Megfogta a kabátunk szövetét, megmorzsolgatta az ujjai között, hümmögött, azután továbbment. Egyszer egy másik férfi cukrot nyomott a kezünkbe. Ragacsos savanyúcukor volt: soká szorongattuk a tenyerünkben, ettől még ragacsosabb lett. így éltünk, így élt a két ház (az egyik már haldokolt, a másik akkor kezdett élni), és így élt a város a két ház között. A történelem kohójában vegyesen és sokszor ellentétesen forrnak fel a reakciók: így alakul az élet. Az epikai önismeret útikalauza Az önismeret anyaga sokrétű. Megismerheted magad kultúrád, történelmed, művészeted, politikai rezdüléseid és a külvilágra gyakorolt hatásod mértékéből. De ha mindezt leszűrve és epikai tisztasággá tömörítve akarod magad elé idézni, olvasd az emléktáblákat: így mutatkozz meg látogatód előtt. Az emléktáblák a lényeget és a maradandót őrzik. Éppúgy hozzátartoznak egy város jellegéhez, mint a falak, amelyekbe ágyazták őket. Hívebben őrzik a szellem és kultúra egységét, mint a kódexek és a törvénykönyvek; szilárdabban és egyetemesebben, elfogultság és részrehajlás nélkül. Egyszerre és egyidejűleg képviselik a szülőföldet és a napvilágot, felülemelkedve tér és idő szűkös korlátain. Az emléktáblák szoros szövetséget alkotnak és várostól városig, őrtoronytól őrtoronyig üzennek: így hevítik alkotó, formáló izzásig a népek olvasztótégelyét. És ha valaki megpróbálja egymás ellen szegezni a szlovák Bačík Jánost, aki 1945-ben halt meg az eszme diadaláért, és a magyar Batsányi Jánost, akit másfél évszázaddal előtte börtönöztek be ugyanezért, megsérti az emléktáblák szövetségét. Aki megpróbálja egymás ellen szegezni Jonáš Záborskýt, a költőt, és Schönherz Zoltánt, a forradalmárt, Tinódyt, a lantost, és Kukorellit, a partizánt, szikla ellen feszít csorba vasat, s meddő próbálkozását letöri az emléktáblák múló anyagát koptató, de az emléktáblák elpusztíthatatlan lényegét megőrző, örök idő. Egy ország, nemzet vagy város tudósai, költői, forradalmárai a világot illetik; enélkül hasztalan lenne fényjel és híradás — ha nem lehetnék büszke rá, hogy Kassai Jakab XV. századbeli alkotását, a Nicodemus della Scalát a müncheni képtár őrzi, s ha nem tudnám, hogy Kassa erődítményfalait a kuruc háborúk idején a francia Le Maire erősítette meg a császáriak ellen, elszigeteltség és elhagyatott- ság érzete venne erőt rajtam. Az emberi élet lényege a cselekvés és az alkotás, s ezt a lényeget nem lehet kicsinyes, helyi korlátok közé nyomorítani. Az emléktáblák ügye nemzetpedagógia, ráeszmélés önmagunkra, és arra, mennyit adtunk önmagunkból a szerves egészhez. Ez a tanúságtétel legtömörebb epikai folyamata. Megható bizonyítékok az emléktáblák, és éppen az a megható rajtuk, hogy nem a tábla a maradandó bennük, hanem az emlék. Maradandó még akkor is, ha maga a tábla semmivé válik, kihull az időből, szertefoszlik, mint a szappanbuborék vagy a rossz szagú füst. Mint például az a tábla, amely nem volt emléktábla ugyan, csupán egyszerű, közigazgatási figyelmeztetés, intő homlokráncolás, társadalmi felhívás és egyben korrajz. Ott díszlett a város különböző pontjainak különböző házain, általában a hűvösen tartózkodó pontokon és a tartózkodó jólétet sugárzó házfalakon, és a szövege nemesen egyszerű volt, világos, közérthető, sallangtalan. Mindössze ennyi: Ebben a házban tilos az etetés és a koldulás. El kell ismernünk, tömör volt ez a szöveg, szinte irodalmian tömör, hiszen ugyanezt kényesebb ízlésű széplelkek talán két külön
