Irodalmi Szemle, 1965

1965/10 - Rácz Olivér: Kassai románcok

Vagy emlékszel-e még a külvárosi fákra, amelyeknek lombos ágai langyos nyári éjszakákon benyúltak az ablakodon, és emlékszel-e még a téli ligetre, amikor a hallgatag fenyőfák árnyéka fantasztikus mintákat és lebegtető ábrákat vetett a szikrázó hóra? Különös lények a fák. Meghallgatják a titkaidat, és megőrzik az emlékeidet. Rád köszöntik a tavaszt és a százszínű őszt, és évgyűrűiken jegyzik múló éveid növekvő termését. És néha útjelzőid, és néha útvégi állomásaid. És néha postások is: szerény, kis üzenetek közvetítői; tenyérnyi papírlap, kopott rajzszög segítségével közlik, hogy jobbra, a harmadik házban alig használt gyerekkocsi eladó, a szemközti földszint 4 alatt „két fijatal jány“ hónapos szobát kaphat, sőt, megtalálhatod két hete elvesztett személyazonossági igazolványodat is (balra, a kapualj alatt), fajtiszta foxit vehetsz, esetleg — diszkréten és szűkszavúan — azt is megtudhatod, hogy Boriska ma nem jöhet el — majd holnap, a szokott időben.

így élnek a fák: őrzik a békét és őrzik az embert. De ebben a városban egyszer meggyalázták a fákat. Szelídségüket gyűlölettel és gonoszsággal fertőzték meg, meztelen törzsüknek otromba létrát támasztottak, fázós ágaikra kötelet hurkoltak, és a hurokban merev, emberi test himbálózott. Azon a télen, azon az éjen undor és tehetetlen harag rázta a fákat, s aki az emberirtó sötétségben nekiütközött a meggyalázott fák derekának, jajdulva tántorgott tova az éjszakába, mert ezen a boszorkányéjen valaki összedobálta a történelem keservesen elrendezett évszámait — négy szám közül, ha az utolsó kettő négyes, oly könnyű belőlük egyet átcsempészni a kilences helyére

— hátborzongató matematika ez; azon az éjen ebben a városban, sokszáz városban, évszázadokkal zuhant vissza az idők méhébe a történelem, s vért vacogott az, aki éjszaka járt.

(Ebben a városban a középkor — értsük meg egymást, fák és emberek: az igazi középkor idején megbüntették azt, aki éjszaka járt, ha nem tartott maga előtt magasra imbolygó mécsest, pisla kis kósza fényt, a lámpásába pedig — de ez már a későbbi korokban történt — a lefizetett adója nagysága szerint ragaszthatott a sietős léptű éjszakai vándor egy, kettő vagy három szál gyertyát. Csak azon az egy éjszakán — de ez már a késői korokban történt — húnyt ki dideregve minden fény, mécses és csillag.)

Szép ez a város. Találni benne ódon házakat, művészi rácskapukat és gyönyörű, korszerű, nagy, tágas tereket. Szép ez a város. Minden tavasszal gondosan megnyesik benne a fákat, s a színház előtti kiskert terebélyes, vén platánfája is úgy borítja sűrű ágait a város

szíve fölé, mintha virágzana. Az emberek pedig szapora, sietős, gondterhelt vagy ráérős, céltalan, kósza léptekkel járják a várost, és arról az elmúlt, középkori éjről — értsük meg egymást, fák és emberek: most is az igazi középkorról beszélek — ma már senki sem álmodik lidérces álmokat.

Gyerünk tovább. A Hernád-partra (valójában ez csak a Malom-árok; helybeli, csökönyös ragaszkodás vallja városa tengelyének a Csermely patakkal megduzzadt Malom-árkot: a Hernád a város peremén folydogál régi füzesek és épülő, új városnegyedek között) vagy a Szabadtéri Színpad felé, s felejtsük el mindazt, ami nem illik már a tájhoz és a képbe.

Felejteni lehet. Felejteni kell. De ha a szív békésen dobban a séta ütemére, az ódon házak és az új épületek között olykor vigyázó szellő lebben, és a gyalogjáró mentén emlékeztető susogással zsongnak figyelmeztetőt az új harmóniába a fák. A Fő utcai fák.

Két ház

Amikor 1837 borús őszén visszavonhatatlanul utoljára villant a magasba Kassa város igen tiszteletre méltó hóhérpallosa, hogy bíbor nyakéket rajzoljon a szép Nádaskayné Per- zsenszky Mária lágy vonalú nyakára — a dolognak az volt az előzménye, hogy a szépasszony viszont a fivére nyakát nyiszálta el egy szép nyári napon, és nem volt közben egyedül: a szeretője is közre buzgólkodott a kegyes cselekedetnél —, bizonyára a legjám- borabb kassai polgárok sem gondoltak már arra, hogy a hóhérlakás alatt sötétlő börtön valaha nemes vonalú patríciusház volt, amelyben selymek és bársonyok suhogtak. Sőt, arra sem emlékeztek már, hogy a patrícius-házban később szorgos gerencsér- és fazekascéh ütött tanyát, s a föld alá süllyedt műhelyekben éjszakánkéit — és nagy titokban — még fajánsz készítéssel is foglalkoztak buzgó kezek, holott az a holicsi habánok privilégiuma volt. És miközben a repkény játékosan befutotta a hajdani hóhérlakás komor falait (igaz, már a szépasszonyt is messziről bérelt, pesti hóhér nyakazta le), bizonyára arra sem gondoltak a jámbor kassaiak, hogy kurta száz év múltán kiállítási tárgyként támad majd fel a hóhérszék és hóhérpallos és múzeumként a Miklós- börtön.

A történelem kohójában vegyesen forrnak fel a reakciók. A Miklós-börtön elhagyatott épülete semmiféle tudatos tárgyi vagy eszmei kapcsolatban sem állt azzal a másik épülettel, amely előtt hatványozottan serdületlen gyerekkorodban annyiszor ácsorogtál eltűnődve és nadrágod kurta szárát húzogatva, mégis, a két