Irodalmi Szemle, 1965
1965/10 - Rácz Olivér: Kassai románcok
A világ legszebb városa Tavasszal, nyár elején minden város szép. Ez együtt jár azzal a nagyon egyszerű, nagyon megszokott és mégis varázslatos folyamattal, amely zöld lombbal ruházza fel a tegnap még kormos derekú, városi fákat, harmatos, kacér füvet fakaszt a tegnap még didergő, varjak károgásától harsogó parkban, és üde, lágy színekkel mosdatja meg az ódon, külvárosi házak oromfalát is. Tavasszal, nyár elején minden város szép. De vannak országok és tájak, ahol örökös tavasz és nyár uralkodik, tájak, amelyeket szerény mivoltunk csak kalandos útleírások és tarka földabroszok segítségével képes maga elé idézni, olykor sanda irigységgel s néha sötét, sóvárgó bosszúsággal is. De aztán egyszer levelet kap az ember. Különös levél volt: olyan ember írta, akit a háború zűrzavarai sodortak messzire, s ezen a levélen, a hozzá mellékelt kis fénykép- felvételektől kezdve, a levélbélyeg kultúrált délszaki növényeiig, minden kiegyensúlyozott szépségekről tanúskodott. Maga a szöveg is. Itt élek a világ legszebb városában — írta a levél —, s már nem emlékszem arra, milyenek voltak a hazai telek, gondok és viharok. Ez a város nyugodt és kellemes: házam és kertem van benne, láthatod a mellékelt felvételeken. Nem bántam meg, hogy ide vetett a sors. Nem bánt a honvágy. Feleségem és két szép gyermekem van, láthatod a fényképeken. Sokat mesélek nekik rólatok, akiket szerettem, s akikhez annyi kedves emlék fűz. A Hernád-parti séták, hallod, emlékszel még a régi sétáinkra? A ligetre és a körúti-hársfákra? A Hóhér-bástya körüli barangolásainkra és a színház előtti ácsorgásainkra? A gimnázium most is a Kovács utcában van? Mi a neve most a Kovács utcának? És az Orbán- tornyot is szeretném látni, meg a Dómot, szeretnék egyszer újra felkapaszkodni a Dóm tornyába és végigpillantani a városon. Szeretném — De most már nem írok többet, ölellek. Az ember hónapokig nem jut hozzá, hogy levelekre válaszoljon. De mit is lehet írni olyan valakinek, aki' a világ legszebb városában lakik? Talán azt, hogy a Kovács utcának ma is Kovács utca a neve, és hogy ma is ott van az egyik gimnázium? És hogy a Dóm tornyából ma is végiglátni a városon, egészen a Bankóig meg a Furcsa-erdőig, és hogy a színház — a színházban ma is gyakran játsszák még a Hamletét, de játszanak Brechtet és Tennessyt is, és hogy azóta felépült már a Művészetek Háza és a Szabadtéri Színpad is? És hogy a körúti hársfák alatt és az Orbántorony előtt ma is el-elácsorognak az emberek, ha napsugaras az idő és a szív? Tavasszal, nyár elején minden város gyönyörű. A fák A fák, a házak és az ember szövetségesek. Elválaszthatatlan közösségben élnek. Láttál-e már kisgyereket, aki házat rajzolt, hogy ne pingálta volna melléje az öles, háztetőn és rajzlap távlatain túl magasló, ágas-bogas fát? És láttál-e már költőt — a költő is gyerek, néha szelíd és ártatlan szívű, máskor konok és lázadó: a korral és a vajúdó pillanattal játszik komoly, elmélyült játékot —, aki ne idézné olykor mondanivalója figyelmeztető szimbólumául szálas, erős testvérét, a fát? A házak és az ember szövetségesek, de a fák és az ember rokonok is. A fa olykor helyettesítheti és megszemélyesítheti az embert; gondolj a gyermeki népekre, amelyek totemállatok helyett ágakat, leveleket és falombokat választottak törzsi jelképül: a fa gyermekeit, és gondolj a romantikában és biedermeierben megboldogult korok családfáiról, gyökerekről, ifjú hajtásokról és nemes gyümölcsökről szóló, enyhén patetikus és együgyűen magasztos pél- dálózgatásaira. így van. A fának vérkeringése, erei és inai vannak, akár az embernek. Él és erősödik, és néha megéri tisztes, szép öregkorát. És néha nem éri meg. Néha derékba törik vad viharok, és néha hős, és néha elvérzik. Konok szelek ferdére torzítják makacs törzsét, és néha sebeket fog fel és sebeket kap: golyó szaggatta törzse és gránát zúzta ágai meghalnak egy eszméért, amelyet társa, az ember vállalt. Aztán ott marad csonkán, égnek meredő, zúzott tagokkal, de sebeivel is diadalmasan: legyőzhetetlenül, akár az ember. Ezért a rokoni szövetség. De most nem a meseerdők mohosszakállas, dörmögő hangú, jóságos öregapóiról van szó, hanem a városi gyalogjárók és sétaterek peremére szelídített, jámbor óriásokról, kőkerítések és vasrácsok mögött strázsáló busafejű házőrzőkről, szikár kőrisekről, álmodozó jegenyékről, borzas füzekről, megfontolt vadgesztenyékről, sudár fenyőkről, hűség, megbízhatóság, szépség örök hordozóiról, a múzeum előtti vén hársról, amelynek lombja alatt egykor szapora kopogású kis cipők közeledtét lested. A Fő utca akácfáiról titokban — és ágaskodva — leveleket csippentettél szeret — nem szeret céljaira, de ez még kamaszkorodban volt, míg később inkább már csak a hátadat vetetted neki árnyas nyári estéken megértő derekuknak, szótlanul tűnődve lét és nemlét bonyolult kérdésein.
