Irodalmi Szemle, 1965
1965/10 - Rácz Olivér: Kassai románcok
Rácz Olivér (Részletek egy készülő kassai képeskönyvből) A múlt A naptárra pillantasz, és gondos emlékeztető jegyzeteid, korrekt előjegyzéseid között böngészve megállapítod, hogy két nap múlva idegenvezető leszel városodban. Eltökélten és némi fölényes önteltséggel rábólintasz; rendben van, tudsz róla, mindenre felkészültél. Te aztán biztosan nem jössz majd zavarba, ha az első, kölcsönös vállveregetések és ölelkezések után kölcsönösen megállapítva egymásról, hogy semmit sem változtatok az elmúlt tízhúsz év alatt, porondra kell lépned: merre is? Ö, nem: te nem teszel majd úgy, mint azok, akik ilyenkor kínban-gondban, hebegve ráncolják a homlokukat, míg végül diadalmasan kibökik: Nos, nézzük meg elsősorban a Dómot, — s ehhez olyan képet vágnak, mintha legalábbis ők építették volna. Ö, nem: te majd higgadtan előveszed előre elkészített városnéző tervedet, és — És amikor két nap múlva valóban befut a vendég, s neked a kölcsönös üdvözlések után helyt kell állnod, egyszerre érthetetlen zavar fog el, hebegni kezdesz, a homlokodat ráncolod, és végül kinyögöd: Nos, először talán nézzük meg a Dómot. És ehhez olyan képet vágsz, mintha legalábbis te építetted volna. Régi templomok inkább múzeumok, mint kegyhelyek. Erre akkor ébredsz rá, amikor belépsz a Déli kapun (itt Árpád-kori, lesüly- lyedt, régi temető fölött jársz), s eszedbe jut, hogy a templom padozata alatt a föld mélye még a XIII. században épült plébániatemplom alapfalait rejti, s ha meggondoljuk, neked most 700 évről kell számot adnod. Ettől megmagyarázhatatlan büszkeség tölt el: megfeledkezel naptárod összes feljegyzéseiről, és ódon évszámokkal kezdesz dobálózni. Hétszáz év távlatában nem lehet kicsinyeskedni. Meglehetősen öntelt, pártfogói hangon emlékezel meg Zsigmond császárról, Giskra vezérről és Mátyás királyról, akik alatt a templom építése virágzott, határozott rosszallással nyilatkozol II. Ulászló és János Albert trónvillongásairól, amelyek során a lengyel herceg nem átallotta a Dóm tornyait bombákkal illetni, megilletődött szomorúsággal idézed fel a mohácsi vész után keletkezett óriási tűzvész emlékét; akkor a templom összes harangjai megolvadtak (az olvadt ércből öntött, hatalmas nagyharangot is megmutatod majd a Múzeum udvarán, ígéred), s végül feddően felhánytorgatod Miksa császár állhatatlansá- gát, aki alatt a templom a protestánsok kezére került. Rudolf császárt is megemlíted természetesen, hiszen ő volt az, aki egy Prágában kelt rendelettel, Belgiojoso kassai főkapitány útján visszaadta a székesegyházat a katolikusoknak — ebbe később kissé belezavarodsz — hogy is volt? Bocskay megint elvette, Lipőt visszaadta, Thököly elvette, Caprara visszaadta, Rákóczi... és így tovább. De aztán, magad sem tudod, miért, elhallgatsz. Régi templomok sokkal inkább múzeumok, mint kegyhelyek, s miközben szótlanul felmutatsz a 16 méter magas szentségház drágamívű kőrózsa- és csipkefaragványaira, amelyeken az 1468-as esztendőtől kezdve tiz hosszú éven át dolgozott Stephanus lapicida, István, a kőfaragó, szerény torokköszörüléssel érinted meg vendéged karját: Gyerünk tovább, megmutatom még a XIV. századból származó keresztelőmedencét is, s ha nem haragszol, néhány festményt a XV. századból. Aztán majd megnézhetjük a Mihály-kápolna falában Jakab polgár anyjának, Katalin asz- szonynak az 1375-ben faragott sírkövét is. Nem a legrégibb sírkövünk, teszed hozzá egyre szemérmesebbre váltó szerénységgel, és most már végre tudod, mire vagy büszke: az alkotásokra, amelyek akkor készültek, amikor az embereknek még vezetéknevük sem volt, mégis alkottak. így indul el a művészet folyamatossága, így születik meg egy város kultúrája. Ezt adta István, a kőfaragó, Mihály, a képíró, Tamás, a képfaragó és Jakab polgárnak anyja, Katalin.
