Irodalmi Szemle, 1965

1965/10 - Veres Péter: Futólagos feljegyzések egy túl sietős utazásról

de különösen az emberi magatartást és indulatokat is fékezni bíró magasabb értelem fejlődését illetően, mégis abban reménykedem, hogy a szocialista államok között, az eszméből következően is, az objektív történelmi tényezőkből eredően is (a szocialista államok szövetségben vannak) ez a fenyegetettségpszichózis szűnőben, feloldódóban, elhalványulóban van. Nemcsak az ifjabb nemzedékekben, ami természetes, hanem az idősebbekben is, akik ezt a pszichózist még az idegeikben hozták. Hinni szeretném, hogy a sovinizmus is nyugdíjba megy a korral, lassan eltűnik, és a helyébe valami „más“ jön.

Hogy ez a „más“ milyen lesz, azt pontosan nem tudnám megmondani, de azt tudom, hogy tőlünk is függ, milyen lehet, és milyen legyen.

Ez annál inkább is fontos, mert ha a szocialista államok egymás közötti fenyegetettségpszichózisa szünőben van is, nem lehet ugyanezt elmondani, még a „békés egymás mellett élés“ mindennapi hangoztatása mellett sem a polgári államok mindegyikéről. Még európai viszonylatban sem. (Lásd: német re- vans-politika!)

Mivel azonban én, ha már kimozdulok az íróasztal mellől, nemcsak író vagyok, hanem paraszt is, lehetetlen, hogy ne szóljak arról, amit, ha nagyon futólagosan is, a föld felszínén láttam.

Nem akarok fogadatlan prókátora lenni egy másik ország, ez esetben vendéglátó ország gazdálkodásának, így éppen csak felsorolok egy és mást.

Itt is a térképről indulok ki. Mint mondám, én ezt az országot csak térképről láthattam mindmostanáig. Mivel pedig még akkor, kisiskolás koromban minden írást halálos komolyan vettem, nemcsak a Bibliát és a tankönyveket, hanem a térképet is, arról azt szívtam fel, hogy az akkori Felvidék, a mai Szlovákia területe csupa hegy, völgy, erdőség és „sziklabérc“. (Ezt a szót már nem is használjuk, most jutott eszembe.) Csak a Csallóközben és a Mátyusföldön, meg a zempléni kis síkságon, a zöld foltokon lehet ott igazi termőföld.

Most látom, hogy nem így van. A vékony zöld csíkok a folyók, patakok mentén sokkal több jó termőföldet jelentenek, mint ahogy a térkép összeszűkült színképében látszott, ahol a kicsi a dolgok törvénye szerint még kisebbnek látszik, a nagyság nyomasztó általánossága mián. De különösen a szürkés és sárgás dombok és hegyoldalak, amelyek a térképen még a hegyek testéhez tartoznak, mint a láb a törzshöz, bővítik 1ri a művelhető földek határát.

Művelik is, ahol csak lehet. Közép-Szlová- kiában még teraszos hegyoldalakat is láttam, csak azt nem tudom, mi termett ott az idén, mert a késő őszben már ürül a határ.

Más baj van itt: soványak, nagyon soványak ezek a hegytetők és domboldalak. Néhol bizonyára jobb volna, ha továbbra is erdő ülne rajtuk. Mert abból meg, legalábbis azon az útvonalon, ahol végigfutottunk (Kassa—Eperjes—Lőcse, majd: Királyhelmec—Kassa—Stósz

—Krasznahorka—Besztercebánya—Zólyom— Nyitra) sokkal kevesebbet láttam, mint ameny- nyit vártam. Sőt abból is sok már a „rontott erdő“, ahogy nálunk a megritkult, elcserjése- dett, görbe és beteg sarjfákkal és „gyom- fákkal“ keveredett erdőföldeket nevezik. Igazi szálerdő már ott is kevés van, különösen kevés a tölgy és a bükk, pedig ezeknek a zónájában jártunk, jórészt a tengerszinti 1000 méter alatt. Legszebbek voltak a fenyvesek, és bizonyára még szebbeket láttunk volna, ha feljuthatunk a Magas-Tátra felé is. De a legtöbb erdő olyan hiányos (két világháború és évszázados úri rablógazdálkodás eredménye), hogy az ott megtermelhető famennyiségnek jó ha 50—60 százalékát adja meg. Csak itt-ott egy-egy szép fenyőerdőrészletre lehet azt mondani, hogy ebben benne van a 80—90 százalék is.

Mondom: sok helyen, dombtetőn és hegygerincen, ahol csak erdőnek kellene lenni, gyenge szántóföldek vannak, kitéve az örökös eróziónak. Mállasztja a fagy, hordja a szél, sodorja a víz, egészen addig, amíg ki nem keresi a méltó ellenfelet, a sziklát. Pedig a jő gazdák és a bölcs tudósok (nálunk Cholnoky Jenő) rég megírták, hogy a dombok, kis hegyek tetején mindenütt erdő legyen, mert csak úgy lehet a lejtőkön jó szőlő és gyümölcsös, a völgyekben jó gabona, kukorica és káposzta, ha az erdő lombja, és avarja felfogja a nagy havak és a nagy záporok özönét, és legalább csökkenti a vizek sodró erejét.

S hogy ez nem valami új felfedezés, hadd tegyem hozzá: Csehország középső vidékein én ezt megvalósulva is láttam, vagy 14 évvel ezelőtt: minden kis dombocska tetején fenyő- erdőcske sötétlett. Némelyik csak pár holdnyi föld, vagy még kevesebb, de mutatta, hogy értő gazdája van annak a földnek.

De ne menjünk túlságosan a részletekbe! Ahogy láttam, a gépekkel művelhető jó síksági földeken, amelyeket megkíméltek az idei áradások, meglátszik, hogy jó kézben, jó munka alatt vannak, már legalább ami a munkának a géppel elvégezhető részét illeti. A betakarítás viszont, a rendhagyó nyár után következő csuda jő ősz ellenére még valamivel hátrább van, mint nálunk, pedig ide a tél korábban érkezik, mint hozzánk, összevéve, ahogy élő szóval is mondtam ott egynéhány embernek, kellő beruházás, gazdagondosság, szakhozzáértés és a paraszti tapasztalatok érvényrejuttatása esetén a jelenlegi termésnek (nem az 1965-öst, hanem a tízéves átlagot értve) a másfélszeresét-kétszeresét könnyen, de a két-két és félszeresét se túl nehezen lehetne itt is megtermelni, éppúgy, mint Magyarországon, vagy Jugoszláviában, ahol szintén ez idén jártam.