Irodalmi Szemle, 1965

1965/10 - Veres Péter: Futólagos feljegyzések egy túl sietős utazásról

Hogy miképpen, mi módon? Az most nem tartozik ide. Különben is minden jó mezőgazdász és minden értelmes parasztember tudja.

Igen. A megragadóan nagyvonalú ipari és építkezési fejlődés mellett, mint a legtöbb szocialista országban, a mezőgazdaság hátramaradása annál jobban látszik. A falvakban is szinte mindenütt, még a kelet-szlovákiai sík vidéken is, takaros kőházakat láttam jó cseréptető alatt. Szalmatetőst, de még nádast se, egyet sem. Zsindelyest se sokat, azt is csak az egészen erdős vidéken, valahol az Alacsony- Tátrában. Viszont a kertek és a szabadföldi gyümölcsösök között kévésén látszik meg a jó kertész és a hozzáértő gazda keze nyoma.

Bírálgató beleakaszkodás helyett azonban, amelyhez, mondom, nem érzek jogot, csak egy példát hadd mondjak. Miközben idébb néhány kilométerrel, Magyarország városai, még Budapest is, még az idei gyengébb termés mellett is tele van gyümölccsel, annyira, hogy a jó szemenszedett kékszilvát egy forint ötvenért szedi a szövetkezet, a pálinkának valóért meg csak egytizet ad, és miközben Budapesten a legelőkelőbb csemegeüzletben négy forintért mérik a szép piros középrangú jonatánalmát, Pozsonyban sorba álltak az asz- szonyok az ijesztően vadzöld hegyi almáért, s ahogy nekem mondták, 6—7 koronát is elkérnek érte.

Nem értem ezt a dolgot. Banánt és narancsot látok a szállodák éttermeiben és a városi csemegeboltokbaq, de magyar saszlát (ez az idén is megédesedett azért) és magyar jonatánt, batult és starkingot nemigen.

Abbahagyom, hisz mondom, ezek csak futólagos impressziók, s csak azért jegyeztem fel, hogy felfigyeljünk: a megjavult államközi viszonylatokban mennyi minden elvégzetten dolog van még a hirtelen fellendült turisztika mellett is.

Még valamit arról is, ami az én számomra legrokonszenvesebb volt, és amiről még aligha írt valaki valamit. Egy üres ünnepnapi dél- előttön (október 28: köztársasági ünnep), amikor a hivatalos programunk csak 11-kor kezdődött, Szabó Rezső CSEMADOK-titkár, tudván, hogy én korán kelő ember vagyok, és egyedül nem tudok itt mit kezdeni üres óráimmal, elhívott felesége és gyermekei társaságában a Kultúra és Pihenés Parkjába. Azt hiszem, helyesen idézem a nevét, amely magyarul egy kissé fellengzősen hangzik. Ellenben annál jobban tetszik nekem maga az intézmény. Nem sorolom fel, hogy mi minden van ott, és milyen jól van megszervezve és megcsinálva, elég az hozzá, hogy olyan közösségi és nevelési intézményt érzek benne, mint a mi falunkban és szinte minden faluban annak idején a „kertalja“ vagy a „libamező“ volt. (Ahogy ezt megírtam a Szegények szerelmében). Itt szoknak össze és itt nőnek össze egy-egy nemzedék fiataljai, itt folynak le a párválasztási hadműveletek és minden. Mindkét nemben nagy a felvonulás, és bőséges a választék. Ezerszerte jobb, mintha homályos, szűk és ostoba, sőt idősebb „mükikkal“ is terhelt eszpresszóban bujkálnának.

Mert a közösségnek rendtartó és illemre nevelő ereje is van. Láttam éppen egy tánciskolái gyakorlatot. Nagy sereg fiú és lány, szemben egymással, valamely tánc lépéseit próbálgatták, gyakorolgatták éppen. Persze, van az egészben valami nyájszerűség is. Kis birkák, borzas — de nem túlgöndör — bá- ránykák, amint terelgeti őket egy finomkodó táncmester, akin idős szemmel csak mosolyogni lehet. Igen, de — tudom hajdani magamról — mégis nagy ember az, mert ő vezet ki bennünket a botlábú kölyökmaflaságból, hogy aztán mint igazi legények és valódi talpraesett fiatalemberek mozogni tudjunk a lányok előtt, mert hajh, de ki tudják nevetni az ügyetlen legénykét, annyira, hogy ebbe talán bele is lehetne halni.. .

No, mondom, ez az intézmény nekem nagyon tetszik, nem szűk kultúrház, presszó vagy kocsma, hanem „kombinát“, ahol minden van: tánctanítás, hangverseny, sport, játék, még könyvtár is. Természetesen gyerekzsebhez illő büfé is.

És talán ebből is következik, hogy a közhelyeken, éttermekben, vendéglőkben — de vacsoráztunk egyszer a híres Branyiszkói- szoros turistacsárdájában is — valahogy halkabban, illedelmesebben folyik az élet, mint nálunk. Mondtam is a mieinknek: a fene egye meg, mi még mindig nagyon hangosak vagyunk! („Kivagyiság“!) Ez éppúgy bosszanthatja bárhol a világon a helyi embereket, mint minket bosszantott mindig a németek pre- potenciája, süvítő faji gőgje.

—No, én — mint mindenki tudhatja — nem vagyok az angol „úrieťnberség“ sznobja, se az európai illemtanok imádója, de azért, magunk felé mondva, jó volna, ha egy kicsit befelé is fordítanánk néha éles szemeinket, amelyek mindig nagyon jól látták mások szemében a szálkát...

Mit mondjak még? Kevés volt, de jó voltt