Irodalmi Szemle, 1965

1965/10 - Veres Péter: Futólagos feljegyzések egy túl sietős utazásról

mert se magyarul nem művelődhetik, se szlovákul. Megmarad az élet köznapi kifejezéseinél, magasabb szintű iskolázás és olvasás híján, így nem értheti meg a folyó történelmet, nem értheti meg az államvezetés igazi intencióit, terveit és szándékait, tehát nem válhatik teljes értékű állampolgárrá sem.

Ez természetes következménye az ilyen történelemnek. Az ember a nyelvére még any- nyira se tud beszéd közben „befolyást gyakorolni“ (de utálom ezt a formulát; képzeljétek el: lehet-e befolyást „gyakorolni“?), mint a lábára menet közben. Hisz a közlés és a megértés kényszere mindig jelen van, a napi élet, a munka és a kenyér, de minden más is azt parancsolja: érts és értesd meg magad!

Nos, nem tudok én ebben a nyelvészek számára semmi újat mondani, éppen csak szükségét érzem, hogy feljegyezzem: Kassán is, Pozsonyban is — és természetesen Király- helmecen is — azt tapasztaltam, nemcsak az írók, újságírók, CSEMADOK-vezetők, tanárok, tanárfeleségek, de még a magyar iskolák diákjai között is, hogy nemigen van a beszédjükben fonetikazavar. Sőt, még azt is észrevettem, hogy aki odahaza, valamelyik vidéken felszívta a „dialektust“, még azt sem veszítette el. Mellesleg: az ilyenek a másik nyelvet, vagy akár a harmadikat is biztosan így beszélik. (Elképzelem önmagamat hajdúsági hosszú magánhangzóimmal, jó „jaó“-immal szerbhorvát vagy északszláv nyelveken beszélni!) Ügy látszik hát, s ezt már érdemes a nyelvészeknek is megbeszélni, hogy a tájnyelvekben nagy az ellenálló erő: ezek a nyelvi realitások beépültek a testiélekbe, sejtekbe és idegekbe.

Azt már azonban nem volt módomban megtapasztalni e túlságosan sietős útban, miként áll a dolog az igazi népnél, a munkásoknál, parasztoknál, alkalmazottaknál. Annyit ugyan láttam, hogy pincérek, portások, gépkocsi- vezetők, takarítónők között nemcsak sokan tudnak, hanem mernek is magyarul válaszolni (ez nem volt mindig így, magam is tapasztaltam), nemcsak Kassán és Pozsonyban, hanem még Besztercebányán is! Bevallom: igen jólesett. Sőt, itt az étlapon még magyar szöveg is volt!

Gondolom, a parasztok, ha szövetkezetben vannak is, kevés szóval megélnek, még a maguk nyelvéből is, a többség nyelvéből pedig, különösen ha nem vegyes a szövetkezet, még kevesebbet vesznek fel. Ami persze nem ideális állapot, de tény.

Legzavarosabb lehet a helyzet a vándormunkásoknál, az eljáró, vagy bejáró dolgozóknál, és bizonyára ez a legnagyobb tömeg. Azt én tudom a magam vándormunkáskori, katonakori (Osztrák—Magyar Monarchia: sok nép, sok nyelv), fogolykori és rabkori tapasztalataimból: vegetatív szinten az ember a nyelvét csak enni és „dumálni“ használja ...

Mi lehet ebben a tennivaló? Én úgy gondolom: megtanulni a többség nyelvét a legmagasabb szinten, lehetőleg az elvont gondolatok megismeréséig és megértéséig, és „tudni“ az anyanyelvet ugyancsak a legmagasabb szinten, azzal a kis többlettel, amit az anyanyelv „impenderábiliái“ jelentenek, vagyis amit a művészet és irodalom az emberi léleknek adni tud. (Egy-egy népi dallam, zenemű, Balassi-, Csokonai-, Petőfi-, Ady-, József Attila-, Ily- lyés-vers!)

Milyen úton lehet ide eljutni? A jó iskola után — ami itt, látom, kialakulóban van — jó újságírás, jó irodalom, de mivel nem mindenki szeret olvasni, jó közösségi élet és jó társasélet. Sem a vonaton, sem a munkahelyen, sem a kocsmákban nem lehet saját nyelvű kultúrát, sem a többség nyelvének kultúráját létrehozni, ez csak a jól működő demokratikus közösségben (párt, CSEMADOK, szakszervezet, szövetkezet, tantestület, diákkollektíva stb., stb.) lehetséges, ahol — és ha — nemcsak az egyetlen szónok beszél, hanem mindenkinek szava van, és él vele!

És persze a baráti, családi kis közösségben, ahol mindenki beszél, még ha sokszor zavarosan és indulatosan is. Egy jó kiadós családi veszekedés csak az anyanyelven lehetséges, és ilyenkor az ember, hogy szúrhasson, csíphessen, üthessen, vághasson, még találékonyabb is lesz. „Költővé“ válik a harag vagy a gúny önkívületében. Mint ahogy a panaszszó és a szerető szó is az anyanyelven tör fel az emberből.

Én úgy látom az itteni tapasztalatok — ha úgy tetszik, sejtések alapján is, de a nyáron jártam Jugoszláviában is, hogy a szocialista, vagy legyünk realisták egészen, a szocializmus felé haladó-fejlődő államokban a hazafiságnak és az arra való nevelésnek más hangsúlyt kellene kapnia, mint eddig. Ha megszűnik — és megszűnőben van! — a szomszédok által való fenyegetettség érzése, amely szükségképpen mindig nacionalizmussá, sőt sovinizmussá torzult, újra át kell gondolni az államközi kapcsolatokat és viszonyulásokat. Amíg nagyon erős ez a veszélyérzet, a fenyegetettség pszichózisa, éspedig nemcsak a politikusokban és újságírókban, nemcsak a nemzeti közösség demagógjaiban (ilyenek mindenütt lenni szoktak), hanem magában a népben is (ez természetes, hisz a háború és az esetleges megszállás őket sújtja legjobban), addig még az a vad indulat is szóhoz juthat, hogy „meg kell őket tanítani“, „meg kell őket verni“, „össze kell őket törni, hogy soha többé ne merjenek ellenünk hadra kelni“. Ez a félelemlogika kritikus történelmi helyzetekben tovább vezethet a legszélsőbb „veszett“ megnyilvánuláshoz, a hitleri „ausradieren“-hez. „Kiirtani“, „megsemmisíteni“, „a föld színéről letörölni“ — ez volt a fasizmus logikája.

Nos, nekem nincsenek illúzióim sem a világ állapotát, sem a társadalom gyors fejlődését.