Irodalmi Szemle, 1965

1965/10 - Veres Péter: Futólagos feljegyzések egy túl sietős utazásról

futólagos feljegyzések

egy till SietOS utazásról

Veres Péter

A nemzeti irodalmak küldetéséről indított ankétünk kérdéseit feltettük a közelmúltban nálunk járt Veres Péternek is. A gazdag publicisztikai tevékenységével a közvéleményt is erősen befolyásoló Kossuth-díjas író a pontos válaszok helyett az alábbi jegyzeteket bocsátotta rendelkezésünkre. Az írás nem azzal a közvetlen szándékkal íródott, hogy ankétünk kérdéseire feleleteket keressen, de mivel helyenként érinti az általunk felvetett problémakört, ankétünk részének tekintjük.

Duna-táji, Kárpát-medencei sors: én ugyan sokfelé jártam ebben a zivataros félszázadban, 1910 óta mint vándormunkás, mint pályamunkás, majd mint katona, fogoly, rab, ismét mint hadi kényszermunkás és tovább mint író, majd mint miniszter és megint mint író, de mindig csak oda mentem, ahova vittek. így történt, hogy ezer kilométeres távolságokra is eljutottam, de a falumtól, vagy akár Budapesttől néhányszor tíz kilométerre levő Rozsnyón, Rimaszombatban, Léván, Losoncon sohase jártam. Persze, északabbra se. Pedig mennyire jól fújtam az iskolában a Tátra,'Fátra, Mátra nyelvi és hegyi háromságát! Egyszer ugyan

— van annak vagy harminc éve — nagy levelezésben voltunk a pozsonyi Munkás-Akadémiával és a sarlós ifjakkal, hogy miután már Kassák Lajos és Móricz Zsigmond megjárták Szlovákia magyarlakta vidékeit, én is tegyek ott egy látogatást. Egyelőre Pozsonyban, Komáromban, Érsekújváron és Szencen tartanék egy-egy előadást, aztán majd meglátjuk a többit.

Az lett belőle, hogy igen szemfüles állambiztonsági szolgálatunk, amikor útlevelet próbáltam kérni Mikecz belügyminisztertől, le- küldte hozzám három detektívjét és hat csendőrjét, kideríteni, hogy miért akarok én

— a paraszt — külföldre, s éppen a demokratikus Csehszlovákiába menni.

Jellemző erre a Duna-táji és — baloldali sorsra, hogy Fábry Zoltánnal jó harminc éve ismerjük egymást, szellemben és levélileg, de csak most szoríthattam vele kezet a nevezetes Stószon.

Nem folytatom, hisz megírtam a Számadásban, csak annyit még, hogy Pozsonyba és Kassára ugyan eljutottam egyszer-egyszer, de csak futtában, Eperjest, Lőcsét, Besztercebányát azonban csak most, a fenyegető öregség

küszöbén láttam először. Persze, ezeket is csak futtában. A többi városról pedig továbbra is csak iskolai földrajzból szerzett képem volt.

Az viszont kissé csalóka. Amíg én iskolába jártam (nem sokáig tartott: négy év mindössze), mindig nagyon szerettem a földrajzot, és amit akkor az egész ország földrajzáról tanultunk, az még most is a fejemben van, annyira, hogy még az olyan mondatokra is emlékszem, hogy — mondjuk — „Neszmély boráról híres“, de a városok rangját csak az akkori földrajzkönyvekben alkalmazott két- karikás, háromkarikás és hozzávaló nagybetűskisbetűs rendszerben szívtam fel. Azokban azonban elsősorban a főrangú szabad királyi városok — Pozsony, Kassa jártak az élen, és így csak most láttam meg, hogy — például

— Besztercebánya mennyire városabb város, mint egy sor háromkarikás helység volt.

E kis bevezetés után engedtessék meg, hogy csak innen-onnan alapon mondjam el a tapasztalataimat és véleményeimet, hisz háromnapi látogatás, még ha az az előzetes és utólagos toldásokkal öt napra terjedt is, nem ad módot mélyenjáró megfigyelésekre.

Nagyon régen, még a masaryki—beneši köztársaság idején olvastam valakitől egy cikket a szlovákiai magyarság nyelvének elszegényedéséről (az új köznapi, politikai, műszaki, humán stb. fogalmakat már csak szlovákul ismerik) és megromlásáról (kevert szavak, hangsúly- és hangszínzavarok), vagyis arról a történelmileg nagyon jól ismert jelenségről, hogy az átlagmagyar már nem tud jól magyarul, de nem tud még persze szlovákul se,