Irodalmi Szemle, 1965
1965/9 - SZÍNHÁZI FIGYELŐ - Ivan KLima: Lingula (elbeszélés)
Kerekre nyílt kisfiúszem. Ä, gyönyörű itt minden. Zavart léptek. Hová menjek addig? Fordulj el! Lassú macskataglejtés. Kéz a fej fölött. A bronznyaklánc lecsatolása. Odakünn ébredezik a város. A szemetesek. Tejeskannák. Székrészlet. A fehérnemű utolsó darabjai hullanak. — Ugye, lát.bd! — szólalt meg Tomáš. — Mindjárt Prágában vagyunk ... Sokat mondasz te most már nekem! Most már nem is akart hallani semmit. Már csak a csalódása keserűségét szerette volna levezetni. A leány az egész idő alatt folyton ki tudott siklani a keze közül, mert lépre ment neki, felült a titokzatosságának. Jött velem — gondolta —, hogy egyetlen estére kitöltsem az ürességét. Persze, mégsem volt ebben egészen biztos. Ha most a leány feléje fordulna, ha egy kicsit elmosolyodna, talán visszavonna mindent, de a leány hallgatott, ő pedig bosz- szúsan ismételgette: Üres, mindennapi könnyű nőcske ___ — Nos hát nem mondasz nekem semmit? — kérdezte még egyszer. A leány szívósan kereste az egyetlen szót, az egyetlen mondatot, de agyában seregestül örvénylett a szó, mondattöredék, vallomás, leheletszerűen finom közhely. Záporozták az állat- és virágnevek, őrlődtek a szavak — drágám, édesem, bogaram, báránykám, kis kandúrom, szöghajúm, fiúkám, egyetlenem — a söröshordókból hosszú epedő pillantások áradtak, s halk csókok cuppantak. Semmi más nem volt. Kinyitotta egy kicsit a száját, nyelt egyet, és megrázta a fejét. — Te... te! — mondta a fiú. Ezer kedve lett volna megütni a leányt, de csak a karját szorította meg fájdalmasan. — Ne, kérlek, ne! — mondta gyorsan a leány. Rázta ostobán a fejét, a fiú két tenyere közé fogta az arcát, egy pillanatig igen közel volt szeme, s a fiú megdermedt annak a szemnek üveges mozdulatlansága láttán. — Ne, kérlek, ne! — mondta igen halkan a leány. Aztán térdeltek az anyontaposott, nyirkos zsákokon, és csókolóztak. Tomáš csókolta a leányt: kedvesem, egyetlenem, drágám, fehér hajú mindenségem, gyönyörű, illatozó Lingulám, majd a kocsi döcögni kezdett a városi kövezeten, s a leány ezt suttogta: — Hagyd már abba! Hagyd már abba! Ültek megint egymás mellett, behajlított térddel, Tomáš karja a leány vállán, a sör csípős szaga érzett. A leány a ponyva résén át nézte az üszkös; falakat, tetőmaradványokat, csorba kéményeket, a feje teljesen tiszta volt, s nyugodt, mint mindig, ha nagyon későn tért haza a lumpolásból. — Lingula! — szólalt meg a fiú. — Boldog vagy? Úristen, most pedig rögtön munkába, alig érek rá átöltözni, karikás lesz a szemem. — Persze, hogy boldog vagyok — mondta teljesen tiszta, egészen nyugodt hangon. Az autó megállt a Villamosművek előtt. Tomáš elsőnek ugrott le. Még egyszer ölében tartotta a leányt. Aztán egy fehér csempével kirakott épület előtt várakoztak, a folyó felett aranyszín köd úszott. — Megyünk? A hídon csörömpölve közeledett a villamos. — Én megyek — mondta a leány. — Most talán már eleresztesz. Tomáš bólintott. — Mikor találkozunk? — Minek? — Hát szeretlek! — mondta meglepődve Tomáš. — Minek? — ismételte a leány. Látta a fiú döbbent képét, s benne is feltámadt valami szorongató fájdalom. Már régi átszaladhatott volna az úttesten, de szeretett volna legalább most mondani valamit a fiúnak. Álltak szemközt egymással, és hallgattak. — Mi az a Lingula? — kérdezte. Végre itt volt az alkalom, hogy Tomáš bősz— szút állhasson rajta a hallgatásáért. — Lingula?... Hagyjuk ezt! Már indul a villamosod! Nézett utána, amint fut át a széles, néptelen. kereszteződésen. Nem tudta megérteni, hogy ilyen könnyen itthagyja. Egyetlen szó nélkül. Hát minden,- ami történt, számára semmi? Sajnos, úgy látszik, igen. Olyan, amilyennek hitte, semmit se érzett abból, amit ő érzett. Közönséges ___ ü res teremtés, egészen közönséges! Olyan,, mint a többi. Hirtelen fojtogató fájdalmat érzett a torkában, s nyelnie kellet néhányat, hogy legalább egy kicsit enyhüljön a sajgás. Látta, amint a leány felugrott a mozgó villamosra, mehetett volna már, de várt, a leány ott állt a lépcsőn, hátha még legalább visszatekint. Alit a piszkos lépcsőn, lám, megint ilyen későn megy haza, de az mellékes. Hiszen oly különös éjszaka volt, kár, hogy nem tarthatott tovább, kár, hogy jött az autó, hogy jött a reggel, hogy a fiú olyan volt, mint a többi.. r
