Irodalmi Szemle, 1965
1965/9 - SZÍNHÁZI FIGYELŐ - Ivan KLima: Lingula (elbeszélés)
s örült, hb'gy ez így van. Hiszen úgyis oly rövid volt már az idejük. — Gyere! Itt leülünk. A leány megrázta a fejét. Mit mondok tulajdonképpen neki, tűnődött fáradtan. Igen, akkor régen ... először fogta meg a kezemet... Különös: ugyanazzal a mozdulattal tette, mint az este ő. Nem pádon történt, hanem az üres természetrajzi szertárban. Emlékszem a magas zöld szekrényre, tele volt kitömött madárral, varangyos béka alkoholban. Tarantula ... pontosan ugyanazzal a mozdulattal tette, mint az este ő. Hát furcsa, hogy aztán annyi fontosabb, nagyobb élmény következett: találkák, autóutak, gyónások, könyörgések, fenyegetőzések, férfisírás, éjszakák a parkban, éjszakák idegen lakásokon, csalódás, szállodai ágyak <s szakítások — mégis világosabban látom, mint az összes többit, s emlékszem rá, amint tenyerével betakarta a kezem fejét, emlékszem arra az igen szép, gyöngéd, régi érintésre. Milyen szentimentális vagyok, gondolta; a fáradtság teszi. Behúnyta féig a szemét, és sikerült elérnie, hogy végképp semmire se gondoljon; Egész élete elsüllyedt, ismét visszatért az álom. A kéklő égbolt felett látta az erdő fekete körvonalait, a város üszkös falát, még megpillanthatta a tűz gyönge visszfényeit; menetelő katonai hadoszlop volt most, mely még egyszer elindult a cél felé. Hová vezetsz? A jövő felé, katonák, a jövő felé vezetlek benneteket. A nagyobb szeretet felé. Oj, értékesebb boldogság felé! Nem, mondta, éji már nem hiszek. Tudom, hogy én már nem hiszek. Itt maradok. Akkor pedig, mondta az élen haladó, elveszett leszel. Legrosszabb a soruk az elveszett katonáknak, akik a puszta mezőn bolyonga- nak, azt hajtogatva, hogy egymagukban is csatát nyernek. Kínoz majd az eső, a magány, a némaság, elszoksz a mi szabályzatainktól, pompás vezényszavainktól, s amikor rád tör az ellenség, csak dadogsz majd szorult helyzetedben, az ellenség megöl, s nem akad, aki lezárja a szemed. Itt maradok vele, mondta boldogan, őt szeretem. Tomáš hirtelen megállt, egy darabig hallgatózott. — Jön valami! — mondta leplezhetetlen bosszúsággal. Egy nehéz Tatra kocsi volt az, rakfelülete ponyvával fedve. A sofőr kerekre nyitotta duzzadt szemét. — Valahogy sokáig elcicázgattak — mondta. — Ilyet még nem éltem. Hajnali négy! Egy darabig hallgatott, és a leányt nézte. Aztán Tomášt vette szemügyre, majd ismét a leányra nézett. — Lépjenek hát föl! — mondta végül. — Akad ott egy kis hely, a hordók közt. Tomáš átvetette magát a hátsó deszkán, homályosan látta a hordók körvonalait, orrába beleütött a sörszag. A leány lehúzta a cipőjét, felnyújtotta a fiúnak, aztán próbálta átlendíteni a lábát a magas deszkán, de nem ment, mert túlontúl szűk volt a szoknyája Tomáš lehajolt, megragadta a hóna alatt, és felemelte, egy pillanatig az ölében tartotta, s a szájuk igen közel került egymáshoz. Az Joldaldeszka mellett nyirkos pokrócok hevertek csomóba gyúrva. Túlságosan szűk volt a hely; ültek a pokrócokon, összeért a könyökük, behajlított térdük. — Ugye, látod! — mpndta Tomáš. Egészen szorosan egymás mellett volt a fejük. A leány a ponyva résén beszűrődő fényben a fiú arcának minden vonását látta. Kisfiúarc. Egészen sima és tiszta. Azt akarja, mondjam neki, hogy szeretem. Aztán csókolózni akar. Hogyan mondjam meg neki, hogy szeretem, s épp azért nem akarok vele csókolózni? Most nem! Legalább most nem! A leány tudta, hogy gyorsan kell valamit mondani, ha azt akarja, hogy a fiú megértse. De mi módon találja meg azt a szót, azt az egyszerű szót: Szeretlek! Nos hát ha szeretsz, mondja majd, akkor gyerünk valahová, jó? Nem! Valahogy másképp. Minden erejével ragaszkodott ehhez a szóhoz, és már tartott is feléje, közeledett hozzá a messzi távolból: két fénycsóva az úton, széles vászon, halk suttogás a ponyva alatt: Felejthetetlen este volt. Ha semmi többet nem éltünk is át együtt, érdemes volt megismerkednünk. Már soha el nem hagyjuk egymást! — Megígérted, hogy... — szólalt. meg a fiú. — Hagyd ezt, kérlek, hagyd! — fojtotta belé a szót. Gyűlölte ezeket a frázisokat. Ösz- szefonódtak vele. Egymáshoz tartoztak. Benne éltek. Teleszívta magát velük. Képtelen volt másra. Képtelen volt többre. Legfeljebb csókolhatja a fiút. Nos hát szeretsz? Gyerünk akkor valahová, jó? Mondjuk, hozzád. Próbálta megállítani a filmet. De már pergett. Világosodó kis szoba. Bontott ágy. Nagy itt a rendetlenség.
