Irodalmi Szemle, 1965
1965/9 - SZÍNHÁZI FIGYELŐ - Ivan KLima: Lingula (elbeszélés)
Maga maradt most a kupéban, illetve azzal a főiskolással, aki most odaült, szembe vele, és egy kicsit bágyadtnak látszott. Mint Belmondo. Szintúgy széles metszésű ajka, egyenes orra volt, mindössze a feslettsége látszott hiányosnak. — Egyáltalán nem figyelted, amit beszélek — mondta Tomáš felháborodást színlelve. — Ismerted azt a férfit? — Igen. A fiú szemében semmi sem volt a szóban forgó munkás nyugalmából. A leány szorongást érzett. Mi jutott eszembe? Tulajdonképpen hová megyek? Azt se tudöm, hol hálunk. De végtére nem is fontos. Csak legyen majd víz. S a gyerek ne locsogjon össze előzőleg mindenfélét. Bámul, mint a kisborjú. Miért bámulsz úgy? Gyerek még, gondolta a leány, biztosan fiatalabb nálam. Csak színleli a szerelmet. Különben, ki tudja? Hátha tudna szeretni. Eh, minek! — intette le magát a leány, minek kezdeném újra? Hiszen nem fontos, hozzászoktam már, hogy semmi sem fontos túlságosan. Csak szép legyen a dolog, legalább egy kicsit szép. Félig lehúnyt szemhéja alól meglátta a közelgő sárga fényű lámpákat. — Gyere! — szólalt meg a fiú. Le kell szállnunk! A kicsiny állomáson négy lámpa világított, a lámpák alatt egy-egy ládában pelargónia — meg az álmos forgalmista. — Ismerős vagy itt? — Egyáltalán! Elindultak a többi leszálló után, s egy vendéglő előtt álltak meg. — Remélem, meghívsz vacsorára. — Magától értetődik — mondta Tomáš, de csak állt az ajtó előtt, s kétségbeesett képet vágott. Végre a leánynak eszébe jutott, hogy a fiú a pályaudvaron kiszórta az utolsó aprópénzét. Táskájába nyúlt, megkereste kis pénztárcáját, és átnyújtotta. Az ivóban három erdész üldögélt, mellettük a földön egy fekete vadászkutya, a vendéglős az asztaluknál időzött, nyilván együtt po- harazgattak, most mind a leányt bámulták. — Az árgyélusát? — mondta félhangosan valamelyikük. Négy szafaládé és kenyér, beültek a sarokba, a viaszosvászonnal leretített asztalhpz, fejük felett halványkék vizű folyó partján egy tizenkettes szarvasbika bőgött. Az erdészek felemelték a hangot: „... rohant leszeqett fejjel, egyszer csak, mintha gúzsba kötötték volna, a szőrét borzolva megállt, s el nem mozdult arról a helyről.. A leány határozottan tudta, hogy hallotta már szóról szóra ugyanezt, sőt épp abban a vendéglőben, ráadásul minden egyéb ismétlődik, például a három erdész a fekete kutyával. Tudta, hogy a kutya nyomára bukkant egy bősz vadkannak... Mikor is rallotta? Biztosan nagyon régen, igen, emlékezett vissza, még apjával járt itt, tehát a háború alatt vagy a háborút követő első évben. Mentek valami úton, aztán este itt kötöttek ki ebben a fogadóban, s mindjárt az ajtó mellett itt ült ez a három erdész a fekete kutyával, és mesélték a vadkanhistóriát. Különös, igazán különös, hogy mindig itt ülnek, és nem untak még rá a történetkére, gondolta a leány. De hát nem folyvást ugyanazt a néhány történetkét hallgatjuk mindany- nyian ? A vendéglős letette eléjük a tányért. Némán ettek, egyszer csak Tomáš megszólalt: — Valami szomorúság ért, ugye? — Igen — mondta a leány. — Összehozott a sors veled! — kacagta el magát. — Hát ő? — Kicsoda? — Hiszen tudod! —■ A ... — nyújtotta meg a hangot a leány. Teljesen megfeledkezett a jogászról. Mint csaknem mindig, ha éppen nem voltak együtt. Soha senkit nem érzett magához annyira közel, hogy folyvást rágondoljon. — Szereted? A leány megvonta a vállát. — Már csak tudnod kell! — Hagyd az ilyesmit! Legalább amíg vacsorázunk! Az egyik erdész, három pohárral a kezében, odament asztalukhoz. Még fiatal volt, piros arcában ravasz csillogású szem. — Koccintsunk! A kisasszony szépségére! — mondta, s tekintetét nem bírta levenni a bronzlányról. Akkor is idejött, emlékezett vissza a leány. Idejött, és erőltetett, hogy igyam. Aztán mindenki kacagott. Nyilván fintorgattam a képem. Ötéves voltam akkor, gondolta döbbenten a leány. Miért tette ezt akkor? Abban azonban biztos volt, hogy tudja, most miért jött ide a poharakkal az erdész. — Fizess! — mondta halkan. — Rögtön idd meg! — mondta sértődötten az erdész. — Máskülönben agyonlőlek az éjjel. A fiúval együtt, ni. Az ajtón keresztül. Az asztalnál nevettek. A leány tudta, hogy a vadász épp ennek a hahotának a kedvéért jött az asztalukhoz, to-
