Irodalmi Szemle, 1965
1965/9 - SZÍNHÁZI FIGYELŐ - Ivan KLima: Lingula (elbeszélés)
vábbá, hogy szemügyre vehesse őt, aztán jobban elképzelhesse mindazt, ami következik, de amit már nem lesz módjában látni. Fogta a poharat, és szája egyetlen, alig észrevehető mozdulatával kihörpintette. Gyűlölte ezeket az utolsó perceket, a fémkarikás kulcsokat, aztán a távozást és a hátába szűrődő pillantásokat. — Köszönöm — mondta, és rámosblygott az erdészre. — Egyszer talán viszonzom. Aztán ismét leült, csak azért, hogy ne nyikorogjon az ágy, a vendéglős ne járassa a száját, továbbá hogy a fiú se beszéljen fölöslegesen — hogy legalább egy kicsit szép legyen a dolog. Tomáš visszajött a pulttól, és átnyújtotta a pénztárcát. Szórakozottan kinyitotta, egy darabig kotorászott az aprópénzben, aztán csaknem diadalmasan kérdezte: — Éjjeli szállásra nem futotta? — Hát... hát... nem tudom ... Nem kérdeztem ... — dadogta Tomáš egyre jobban elvörösödve, s most a leány is hirtelen sajgó szégyent érzett. Zajosan taszította odább a széket. Ballagtak a hosszú utcán, a sötétbe borult házak közt, a hátuk mögött elmaradozó kertekben vadul csaholtak a kutyák, de tiszta és nyugtató csend vette körül őket, istenem, sose éltem meg még ilyesmit, ilyen bolondságot, gondolta a leány, aztán az út földek közt vitt tovább, illatoztak az akácok, s csak a hold magasságából jött a fény, a különös, szokatlan fény. — Hová megyünk? — kérdezte a leány. A cipője orrát figyelte, s igyekezett megállapítani, mennyire kopott. — Azt hiszem sehová — adta meg maga a választ. — Épp itt a bökkenő, hogy sehová ... Tomáš nyilván nem vette észre a gúnyt. — Egyszer, még gyerekkoromban, megszöktem hazulról — kezdett mesélni. — Velem tartott a barátom is. Én sem tudtam akkor, hová megyünk. Hálózsákot meg egy halom konzervet vittünk magunkkal... — Hát igen — szakította félbe türelmetlenül a leány. — Az erdőben háltatok, huhogott a sok bagoly, de ti nem féltetek. Aztán a Jindri- chov Hradec-i állomáson csíptek benneteket fülön. Otthon meg se vertek, és olyan szerelmes lettél! Tizenhárom éves múltál. A termé- szetrajz-tanárnőbe. Csalódtál benne, mert tetten érted a szertárban a nős tornatanárral. Aztán megírtad az első versikédet.' Oristen! Ha legalább valami dalt írtál volna! — Mit? — néz értelmetlenül Tomáš. — Dalt — ismételte a leány. — De nem! Mindegyiketek verset ír. Ezt a „mindegyiketeket“ talán kár volt mondania. Valószínű, ez ütötte szíven a fiút: hallgatott, s az út még céltalanabb, s nyomasztóan néma volt. — Mért vagy mindig ilyen? — szólalt meg végre Tomáš. — Semmit sem akarsz hallani! — S mivel a leány nem válaszolt, tovább kérdezett: — Tulajdonképpen mit csinálsz, hol dolgozol? — Hagyd ezt! Hagyj fel a vallatással! — Aztán mintha egyszerre meggondolta volna magát: — A filmnél. Az archívumban. Ha már annyira tudni akarod. — Érdekes lehet. — Roppantul! Azelőtt könyvelősködött, nem is álmodott ilyen vagy ehhez hasonló munkáról. Naponta négy film. Marlon Brando, Laurence Harwey, Alain Delon, azok a csókok, utcasarki találkozások, a toalettek, vacsorák, bárok, zenekarok, csillagok, Cybulski, Marylin Monroe, May Britt, véget nem érő sztriptízek és sejtetett nemi erőszakok. Háború, borzalmak és boldog találkozások. Munkasikerek. Vasutasok, esztergályosok és bányászok új kapcsolatokat keresnek. Huligánok. Gyilkosság a fürdőszobában és gyilkosság a néptelen országútion. Sok nép- telen út. Szürkület és pirkadat a néptelen utakon. Parkok. Padok a parkokban. Gyerekek, nyugdíjasok és szerelmesek a parkokban. Fogócska a parkokban. Robogó vonatok. Országutak fényei az éjszakában. A világ az esőverte ablakon keresztül. A magány költészete. Az eső költészete. A nagy róna költészete. A hegyek költészete. A diszharmónia költészete. A háborús romok költészete. A lombok közt átszűrődő napfény költészete. Az első csók költészete, ami után már semmi sincs. Utána minden még csak kezdődik. Minden. Mindent ismert. ' Az elhallgatott mondatok, befejezetlen mozdulatok hatásossága. A sejtetés hatásossága. A hátulról nézett vetkőzés, az elhajított melltartó, a meztelen combok, a kebel domborulatáig meztelen nyak ingere. Az az inger, amely- lyel a rejtegetett meztelenség hat — a pokróccal, sötétséggel, asztallal, fürdőlepedővel, hiányos gombolású pongyolával takart, s spanyolfal mögé rejtett meztelenség ingere. Ismert mindent. Pontosan tudta, miért nincs értelme az életnek. Pontosan tudta, miért van értelme az életnek. — Én a férgekről meg hasonló hülyeségekről tanulok — mondta Tomáš. — Holnap vizsgázom. Lassan ballagtak felfelé a hosszan elnyúló hegy oldalában, csak fönn a legtetején álltak meg egy alacsony, kopott kápolna előtt. A
