Irodalmi Szemle, 1965
1965/9 - SZÍNHÁZI FIGYELŐ - Ivan KLima: Lingula (elbeszélés)
Tomáš még a gombóc felével se végzett. Gyorsan tenni kell valamit. — Ma egyedül jött? — Micsoda bárgyúság! A leghétköznapibb hülyeség. — Biztosan vizsgáztat, nemde? — tette hozzá gyorsan. — Nem tudom! — rakta össze a lány a tányérokat, és felállt. — Várjon! — nyögte ki Tomáš. — Mit szólna egy kis délutáni sétához? —í Mihez? — Mit csinálna egyébként ma délután? — Halászni mennék! Tomáš egy kicsit megdöbbent. — Az nem szórakozás — mondta kókadtan. — S mit ajánlana maga? — Valamit, amiben még sosem volt része. Egy eredeti, felejthetetlen estét! — Az előbb délutánról beszélt! — mondta a leány, aztán fogta a tányérokat, másik kezébe a táskát, és egy tökéletes titkárnő apró lépteivel távozott. Tomáš rohant utána — a lépcsőn, aztán a forró, népes utcán, sose tér vissza ez a pompás alkalom. Buzgón törte a fejét valami elmés, valami ötletes, valami könnyedén ironikus, valami hódítóan öntudatps mondaton —, s hallgatott. Az útkereszteződésen tilost jelzett a lámpa. — Na mi lesz? — nézett a leány merőn a piros korongra. — Sokáig tart még a közös útunk? — Végig — mondta csüggedten Tomáš. Még ha teljesen tönkretesz is! Átmentek a kereszteződésen, a Lőportorony felől taxi közeledett, a leány fölöttébb határozottan intett neki. A sofőr hátradőlt, és egykedvűen nyitotta ki az ajtót. Tomáš szaporán odaugrott, és kívülről fjogta az ajtót, hogy a leány beszállhasson. — Hová? — kérdezte a sofőr. — Az Aranykúthoz — felelte Tomáš még az úttesten állva, aztán gyorsan beszállt, s a kocsi elindult. A leány merően nézett maga elé. Tomáš enyhe orgonaillatot érzett, el volt ragadtatva saját arcátlanságától: ez biztosan hatott. Mindig jobb cselekedni, mint fölöslegesen locsogni! A kocsi végigrobogott a hídon, aztán kanyargóit a szűk utcákban. — Tizenhat korona! — jelentette be a sofőr a viteldíjat, s gyorsan letörölte a számot. — Köszönöm a fuvart — mondta a leány. — Azt hiszem, arcátlanságban meglehetősen eredeti! — Menjünk hát fel! — vágta rá önelégülten Tomáš. — Csak nem ácsorgunk itt! — Felejthetetlen délután! — mondta a leány ironikusan. — Ülhetek az erkélyen, és bámulhatom a száztornyú Prágát. Kiegészítésül két deci bor és maga! Semmi jobbat nem tudott kisütni ? — Kisütöttem volna jobbat is, de nem hagyott rá időt! — Tessék hát most! —I Jó. Kigondolok valami egészen eredetit. De azért most csak menjünk föl! Felkapaszkodtak a százhat lépcsőfokon, Tomáš odahívta a pincért, és igen közönyös hangon rendelt egy üveg pezsgőt. Legalább megtudom, milyen az ízé, gondolta magában. A hely csakugyan gyönyörű volt, a sok ablak tűzpirosán fénylett, a kicsiny, ódivatú villamosok nesztelenül vonultak a távoli rakparton, a tornyok a megszokott módon mere- deztek a magasba, s az évszázadok történelme fölött ott lebegett a gyárkémények és kipufogógázok történelmietlen füstfelhője. — Bemutatkozhatnánk — szólalt meg Tomáš. — Roppant eredeti kezdet — mondta a leány. — Ami az én nevemet illeti, semmi köze hozzá. A magáé pedig nem érdekel. Tomáš makacsul elhatározta, hogy nem hagyja magát zavarba hozni. Felvette hát a poharat. — Különös vagy. Roppant különös... és érdekes. A leány máshová nézett, az alacsony korlát fölött szemét a sötét, kormos háztetőkre szegezte. — Most pedig mondd meg, tulajdonképpen mit akarsz! — mondta maga elé. — Hiszen tudod. Veled akarom tölteni a délutánt meg az estét! — Mi értelme volna? — Nem tudom... Talán mind a ketten boldogok lehetnénk! — Hagyj fel ezzel! Sokszor hallottam már az ilyesmit. Hallgattak. — Mondasz valamit magadról? — Nem! — Főiskolás vagy? A leány hallgatott. — Szereted azt az embert? — Hagyd ezt! — Nem vagy boldog — mondta Tomáš — Ezt fejtegeted minden nőnek, s mind csodálkozik, hogyan találtad ki, nemde? — Te azonban nem vagy boldóg. Látom rajtad! — Rögtön hagyd abba! Különben itt hagylak! Tomáš fizetett. A borravalón három ebédet kapott volna a menzán. Alig negyven koronája maradt.