Irodalmi Szemle, 1965
1965/9 - SZÍNHÁZI FIGYELŐ - Ivan KLima: Lingula (elbeszélés)
Most már az ebéd végéig hallgattak. Aztán a férfi fogta az ételes edényt, elvitte, a kollégák pedig gratuláltak Tomášnak, mondván, hogy ezzel a pasassal szemben minden esélye megvan. Két nap alatt kiderítették, hogy a férfi családjogot ad elő, elvált, kétszínű Spartakja van, a leányról azonban nem tudtak meg semmit. Senki nem ismerte, s azelőtt senki sem látta, nyilván nem jár az egyetemre, mindössze azzal a jogásszal tart kapcsolatot — s attól a naptól fogva már csak vele mutatkozott. Megszokták, s nem lesték már, hogy azok ketten mit beszélnek a szomszéd asztalnál. Különben is csaknem szünet nélkül hallgattak; a férfi külseje következetesen elhanyagolt volt, a leányé mindig tökéletes. Amikor az ebéddel végeztek, a férfi fogta a tányérokat, és elvitte, a leány még egy ideig ülve maradt, •és szórakozottan nézett utána. Aztán követte, a lépcsőn már együtt haladtak föl, s a férfi fogta a leány karját. Úgy emlegették a leányt mint Tomáš nőjét. Volt ebben jó adag baráti gúny, lélekben már összeboronálták őket, s Tomáš maga is a magáénak tekintette a szőke ismeretlent, noha egyelőre még csak egy szót sem váltott vele. Az az ember ugyanis el nem mozdult mellőle, a leány pedig nem adott rá alkalmat, hogy megszólíthassa. Tulajdonképp már senki nem várta, hógy megszólítja, csak maga gondolt rá, egyre sűrűbben gondolt rá, s elképzelte a pillanatot, amikor ez bekövetkezik, s mivel elméletileg minden roppant egyszerűnek látszott, képzeletében átélte az összes többi pillanatot is: ott ültek egymással szemben a Brüsszel erkélyén — zene, éjféli parkett, látta a leány kerekre nyílt, olajbarna szemét, széles metszésű ajkát, csókolgatta tánc közben, majd a híd íve alatt, s a kapualjban, végül még a lakás ajtaja előtt, csókolta egy ismeretlen, karcsú lábú székben, odabenn a lakásban, aztán szerelmeskedtek egy ismeretlen pamlagon — hosszú, eszeveszett pillanat volt. Aztán visszatért a kezdethez. „Mit csinál ma délután? Alkalma nyílhatnék rá ugyanis, hogy egy roppant érdekes férfi társaságában töltse a délutánt...“ Nem, ez nem felelt meg. Erre ő egyáltalán nem válaszolna. A jegyzetbe bámult. A szívóférgek rendje, az Opisthorchis, szívalakú test két szívókával ... „Olyan, mintha a tenger habjaiból szőtték volna. Megengedi, hogy egy pillanatig nézzem magát? Csak egy pillanatig. Csak nézzem!“ Ezt biztosan nem tagadná meg. Csakhogy ez ügy festene, mintha teljesen be’.ehabarodott volna. „Olyan a feje, mint az Upupa epopsé.“ „Mi, micsoda?“ „Upupa epops!“ Rövid zavart nevetés. „Az egy madár. Gyönyörű a feje. Noha nem is hasonlítható a magáéhoz!“ Ez ígéretesen hatna. Befejeződtek az előadások, nem jártak már együtt ebédelni, voltak napok, amikor végképp nem estek ki a kerékvágásból, kenyéren, paradicsomos szardínián, mákosbuktán, édesanyjuk küldte pácolt gombán éltek, közben locsogtak a dialektika négy alaptörvényéről, Belinda Lééről, a Szemaforról, meg arról, hogy amikor Fuchs a legutóbbi beszámolón dobálta ki a jó népet, annyira üvöltött, hogy egy emelettel lejjebb a takarítónő kiejtette kezéből a gyönyörű kínai lombikot, melynek oldalán pompás rövid farkú rák díszelgett; a rák úgy úszott a padlón szétfolyó alkoholban, mintha csak eleven lett volna; jó, hogy szegény takarítónő szörnyet nem halt rémületében. Aztán már csak egyetlen nap és egyetlen éjszaka volt hátra a vizsgáig, lassan majszolták a mákosbuktát, agyuk pedig őrölt, emésztette a férgek felosztását, épp a pörgekarúak- ra, e képtelen tengeri férgek osztályára került sor, melyet aligha lesz szerencséje bármelyiküknek is látni valaha; lehet, hogy épp ma jön egyedül a leány, micsoda remek lenne, micsoda mámorító kikapcsolódás a férgek halálos unalmából! De egy nappal a vizsga előtt?! Gondolta, legalább megborotválkozik, aztán kitisztította a cipőjét, hiszen a menza mindössze húsz percre van, felvette a legújabb divat szerint készült új ingét, egész érdekesen festett benne, még ezüst öngyújtót kérhetne kölcsön valakitől; pénze volt, egy egész százast tartogatott előre nem látható kiadásokra. Elviselhetetlen meleg volt, Tomáš izzadt a zsúfolt villamosban, elmondta magát mindenféle hülyének, s szentül feltette magában, hogy ha ma ott éri a leányt, megszólítja még akkor is, ha történetesen a dékán ül vele az asztálnál. Már messziről megpillantotta a vílágoszöld blúzt, szőke hajat, a leány a csonka lábú asztalnál ült, a szemközti szék üres volt. Tomáš gyorsan hozta az ebédjét, s az asztalok közt átkígyózott egészen az üvegfalig. A leány ruhájának kivágásában bronzlánc csüngött, a láncon díszérme. Sima, igen finpm sima bőr. — Szabad ez a hely? A leány meglepődve pillantott rá. — Vigyázzon — mondta —, kiloccsantja a levest! Tomáš igyekezett olyan kecsesen enni, mint a leány, de az előnyben volt, befejezte, amikor
