Irodalmi Szemle, 1965

1965/9 - FIGYELŐ - Fukári Valéria: Pogányimádság (Kulcsár Tibor verskötete)

nul figyelmeztet, hogy a mérték, amelyhez igazodni kell, az 1918 után kezdődő irodalmi időszak, az első „virágzás“ ideje; ő maga is látja azonban, hogy az 1948 után mintegy a semmiből újrakezdő nemzedékekbe nem plántálódhatott át sok a múltban kiépített értékes hagyományból. Az a nemzedék pedig, amelynek közös fellépését 1958-ban Fábry az irodalmunk „harmadvirágzása“ első érielitjeiként fogad, jóformán semmit sem tud erről a múltról. Nem kapott mindmáig és nem alakított ki magának átfogó képet arról a fáról, amelyet 1918-ban ültettek el; eddigi virágzásainak gyümölcsét nemigen ízlelte meg. Nem vett föl hagyományt, szintezőt, mértéket.

1958-ban a „Fiatal szlovákiai magyar költők“ c. antológiában nyolcán jelentkeztek, azóta háromnak jelent meg közülük önálló kötete (Tőzsér, Zs. Nagy, Kulcsár), egynek az idén jött ki második kötete (Cselényi), a többi négy (Fecsó, Gyüre, Petrik, Simkó) újságokban publikál. Közben új fiatalok is tűntek fel, és önálló kötetben mutatkoztak be (tavaly Gál Sándor, az idén Tóth Elemér és Batta György). Megindult hát itt egy új gárda aktivitása (azóta is többen készülnek új kötettel), amely a maga kezdéséhez talált ugyan bizonyos hatóerőket (főleg az újabb magyar irodalom nagy jelenségeiben és részben a környező népek irodalmi áramlataiban), de önálló átfogó mércével nem méri magát. Róluk magukról sincs részleges felmérés, egy olyan értékelés köteteik alapján, amely ugyan még távolról sem összegezhetne kialakult vagy kész eredményeket, de megadhatná bizonyos kulcs- problémák (filozófiai-esztétikai, irodalmi, stílusbeli stb.) feltárásának lehetőségét, elősegíthetné ezek összefoghatóbb érzékelését. Ugyanakkor ebben a kórusban, azt hiszem, nemcsak a nemzedék közös hangja szólalna meg teljesebben, hanem az egyéni hang is jól kiérezhető lenne belőle. Talán jobban, mint egy-egy első kötetből. Mert jelentős esemény ugyan egy-egy első kötet mind a költők, mind az irodalom számára, hisz mindkettőnek a továbbhaladás lehetőségének zálogát nyújtja, mégis egy első kötetben, ennek természeténél fogva, rendszerint (igen ritka kivétellel) a különböző hatások, a mások vagy a sokak dalai és slágerei több szerephez jutnak, mint a nemzedéki lényeget megszólaltató szólóhangok. Az összevetésnél, a közös megszólaltatásnál ez rögtön kiderül, s különválón hallható lesz a meglévő egyéni hang. És az értékeléseknél akkor szükségszerűleg elesik egy ballaszt — az a nem ritkán, különösen az első kötetek ismertetésében előforduló fölösleges, sőt helytelen (mert a költészet mérésében semmitmondó) gyakorlat, amely azt

kutatja és sorolja fel, miről ír a költő, nem pedig azt, mit és hogyan mond.

A nyolcak egyik első köteteséről, Kulcsár Tiborról szólva különösen szükségét érzem egy szélesebb platformú kiindulópontnak, vagy legalábbis egy részleges nemzedéki kereszt- metszetnek.

Kulcsár Tibor ugyanis „Pogány imádság“ című verseskötetével első látásra mintha nem közéjük tartozna. Két párhuzamos vonalon szinte ellentétesen áll az erre a nemzedékre jellemzőkkel szemben: amazokra általában jellemzőbb a dinamizmus, az érzékenység a koratmoszférára, néha a kuszáit vagy kétségbeesett nyugtalanságig fokozottan; ehhez képest Kulcsár versei a „Pogány imádság“-ban mintha a nyugalom, a mérsékelt mozgás és bizakodás jegyében fogantak volna; ott a több irányban kísérletező (néha gondtalanul is) forma, Kulcsárnál a klasszikus formahagyomány iskolás követése.

E nagyvonalakban idevetett paralellekkel (részleteiben talán nem ennyire éles és egyöntetű a megkülönböztetés), természetesen, nem adtam és nem is adhattam meg a hiányolt nemzedéki keresztmetszetet, csupán e cikk lehetőségeivel élve próbálok bizonyos kiegészítő támpontokat, kiindulópontokat építeni a kötet köré.

Kulcsár versei tehát nem telítődnek úgy a kor atmoszférájával, mint a kortársaié. Nem izgatnak, azaz sem elkötelezettségükben, sem megvalósulásukban nem érezhető a kopogtatásnak, a felrázásnak az a szándéka és ritmusa, amely a valóság valamilyen felismerésére, bajára, megragadására vagy elvetésére késztet. A „Pogány imádság“ versei elsősorban bizonyos kiegyensúlyozottságot, szabályos versekbe szedett szemlélődést sugalmaznak. A kicsit tágabb, kortársi összefüggéseket, a nemzedéki szintezőt figyelve azonban mégis izgatnak Kulcsár versei: izgató kérdést vetnek fel. Van-e, s ha igen, mi a súlya ennek a kiegyensúlyozottságnak, mi van a mélyén? Nemzedékének, kortársainak nyugtalansága vagy izgá- gasága mögött gyakran komoly és súlyos feloldatlan feszülések sejlenek föl, néha viszont a tapasztalatlanságnak, éretlenségnek vagy félretapogatózásnak kevésbé súlyos szülöttei. Ezektől minőségileg kivételesen nagy és meglepő különbség mutatkozna meg, ha a Kulcsár-versek viszonylagos nyugalma valami magasabbrendű mély harmónia, a teljességbe zárt egyéniség kisugárzása lenne. Nem az. De ez a fajta harmónia esetleg csak olyan első kötettől várható, amely egyben életmű jellegű, egyetlen alkotás is. A Kulcsár-féle nyugalomra és a kortársai nyugtalanságára vezető megkülönböztetésnek fő problémája,