Irodalmi Szemle, 1965

1965/9 - FIGYELŐ - Fukári Valéria: Pogányimádság (Kulcsár Tibor verskötete)

véleményem szerint, e két pólus — a forrongó nyugtalanság és az érett harmónia jeleinek — valamilyen gyanútlan összetévesztő keverésében lappang. Abban, hogy ez a nyugalom nem az elért szintézis kifejezése, hanem a benső történések fölszabadítatlanságára ráöltöztetett vagy ráparancsolt vonás. Nemcsak a hang lesz visszafojtott, hanem a történés kifejlődése, a görcsbontás lehetősége is csökken vagy megszűnik. S vele együtt az, ami igaz. Mert ez igy nem tud felszabadulni. Félreértés ne essék: nem valami rendezetlenséget, káoszt, ideges nyugtalanságot reklamálok. És nem Kulcsár Tibor őszinteségét vonom kétségbe. Nem. Arról van sző, amivel bizonyos vonatkozásokban, úgy látszik, ő maga is küszködik kötete utolsó versében, a „Rapszódiá“-ban: Meddig inted még türelemre, / hallgatásra, ki benned lázad, / meddig fojtja beléd a szót még / valami ősi, félszeg alázat! ... gyönge voltál magasra nyitni / gátlásaid zárt sorompóit / ... ideje végre, hogy kilábolj / páncélként rád fagyott közönyödből“. Ha az igaz — akár szeméremből, félszegségből, akár egy bizonyos fajta hivalkodás szükségéből: hogy jól nézzek ki, hogy rendezett legyek — visszaszorul, belefojtódik az emberbe, akkor még ugyan sok jóhiszemű, őszintén gondolt szó jöhet ki az ajkán, de egyik sem az igazi, mind egyfajta lepel, amely az igaz elsikkasztó- jává is válhat. Exupéry nagyon jól világit rá egyik írásában a fölszabadulás és az igaz kölcsönösségére, amikor ezt vallja: „az elhi- vatás hozzásegít a fölszabaduláshoz, de ugyanígy szükséges, hogy fölszabadítsuk az elhiva- tást“. S ennek fölszabadítása is bizonyára küzdő, alkotó kín, hisz általában annyi minden szokott ellene szegülni kívülről, belülről is, hogy eltérítse, elferdítse vagy elhallgattassa. Kulcsárnál az általa emlegetett gátlásokon kívül eggyel több e felszabadítás ellen szegülő tényező: az irodalmi iskolázottság uralkodó hatása, az olvasmányemlékek önkéntelenül erős érvényesülése írásaiban. Mintha egy-egy életérzés, egy-egy valóság érzékelésekor felelevenedne benne valami hasonlónak a felidézése Petőfitől, Vörösmartytól, Juhász Gyulától, Wolkertól vagy valaki mástól, s az ifjú költő máris kettőt markol: önmaga valóságát és a felbukkant irodalmi remineszcenciát — tehát egyiket sem igazán. Jellemző ez szerelmi verseire, életképeire, természetleíró és meditáló verseinek néhány sorára is. Az elsők közül ilyen például a „Törött pohár“, a „Szerelmes vers“, de a kötet címét adó „Pogány imádság“ is. Az utóbbiban a mindent jelentő szerelem témája inkább egy század eleji irodalmi remi- neszcenciák altónusában jól megszerkesztett képvariációk összessége, mintsem a maga

valóságának teremtő életrekeltése, a csak Kulcsárból felfakadó igaz kibontása. Máskor az az érzése az olvasónak, hogy a költő saját csapást kezd törni magának, de nem halad rajta tovább, hanem, mintha emlékezetét és fantáziáját elragadta volna a remineszcencia és képalkotás szenvedélye, összehoz egy sereg jó képet is, és észre sem veszi, hogy közben letért a megkezdett útról, hogy ő maga, az ő igaza néma maradt, valahová a messzi háttérbe szorultan. Csak megütötte a hordót, de nem belőle csapolt. Leíró verseiben itt-ott gátlástalanul érvényesülnek „slágerek“, durván leegyszerűsített közhelyek is, pl.: „Pár év múlva — hogyha tudnák — / megcsalnák a fél világot." („Nyolcadikos lányok“.)

A mindenekelőtti és mindenekfölötti mérce : a hitel kérdése dől el azon, hogy a mondanivaló ilyen, a belső kényszertől elvonatkoztatott modorba fullad-e bele, avagy a fölszabadított belső kényszert valósítja-e meg. Ez csak nyomatékosabban, sürgetőbben fontos Kulcsár kötetében ott, ahol benne is megoldatlan ellentét, nyugtalanság feszül: a magány és a közösség ellentéte. A magány és a közösség két szembenálló pólusként — a magány nála mindig kárhoztatott, míg a közösség az egyedül megváltást hozó — mint érzelmi és gondolati feszítő erő szövődik bele szerelmi lírájába, meditáló verseibe, ars poetikus hitvallomásaiba: „... s te / rád fagyott jégpáncél burkában ! dideregve, / s átkozva I kínzó farkasmagányod I s gyegeségedet, / az egyedül megváltó ! emberi közösséghez / fohászkodsz". („Hajnali meditáció“), „...a magányod nyirkos védfalából / önkínzó, rideg börtönöd lett“ („Rapszódia“). A vergődés az ellentétek hálójában hiteles sajátjaként hangzik. Ez önfelszabadításának problémája is. De a kín kibontása és megoldása már elhasznált tételes kijelentések felsorolásába zsugorodik, fullad bele („farkasodú“, „farkasmagány“, „egyedül megváltó emberi közösség" stb.) a legtehetetlenebbül és legrosszabbul hitvallomás jellegű verseiben és verssoraiban. Ezekben teljesen kifejezésre jut az a bizonyos valamiről beszélés, valaminek a kijelentgetése, megállapítása, de valójában semmitmondás. Például: „... s hittel építsd jövő honunkat: t az új, tiszta Emberi Rendet" („Rapszódia“). „Te piciny parányi perc / olykor szeretnék veled versenyt futni / kezembe fogva az ütőered I hogy érezzem mérjem a lázat / melyben él vajúdik e század / te piciny parányi perc / szeretnék veled repülni szállni I ... hogy egyszer / megadatna majd nekem / meglátni a Rendet a Kort / amelyet vajúdó lázzal / konok akarással / mi teremtettünk I mai emberek“ („Öda a perchez“), „...de kivártuk, hogy