Irodalmi Szemle, 1965

1965/9 - FIGYELŐ - Fukári Valéria: Pogányimádság (Kulcsár Tibor verskötete)

fűzik, és egészen a megérzésekig, a tudatalattiig hatnak.

Szlovákia magyar irodalma a fellobbanó és gyorsan elégő, kialvó tehetségek területe. Nevek és első kötetek villannak fel, megjelenésük idején „ígéretek“, hogy a második, vagy harmadik kötetükkel ne váltsák be a hozzájuk fűzött reményeket. Döbbenetes jelenség ez, melyet az irodalmunkról általában elmondottak tudatában is nehéz lenne kielégítően magyarázni. Van valami a mi valóságunkban, mely az írót vagy költőt, miután elérte, hogy annak nevezzék, megfosztja energiájától, lendületétől, elkényelmesíti, és szárnyaló röptét derékba töri. Megfosztja ideáljától és hitétől. Mi okozza, hogy a szlovákiai magyar irodalomnak nincs erkölcsinorma-folytonossága, értékfolytonossága, nincsenek következetes mű- vészutai, csak megtorpanásai, elerőtlenedései és szellemi zsákutcái vannak? „Szlovenszkó réme“ (a kritikus Fábry jelzője első a köztársaságbeli irodalmunkban) furcsa földön, heterogén szellemi közegben és könyörtelen, illetve érzéketlen kulturális viszonyok szövevényében ért arra az eszmei magasságra, ahol most van, hogy személyében valósítsa meg azt a folytonosságot, melyet az irodalom egésze nem tudott megvalósítani. Érdekes elgodolkozni rajta: szerencséje, vagy balsorsa helyezte őt éppen erre a szellemterületre, hogy a szlovákiai magyar életvalóság legyen munkája táptalaja? A kérdésre nincs felelet, és nem is lesz soha. Az övéhez hasonló életmű magyarázást és értékelést igényel, de a kombinálást nem tűri el. Magábanvaló, és csak ott érvényes, ahol született. Néha elszoruló szívvel kell tudomásul venni, hogy gyakran (kritikáiban) kisszerű dolgok kapcsán kénytelen elmondani nagy gondolatokat, melyek igazságát sokszor csak az idő igazolja majd, és mintha ezt ő is tudná. Az értékelt irodalom nem közvetít teljes valóságot a rádiósnak, szegényes adatokkal szolgálja tudatteremtő munkáját, s a világ jeleibe kénytelen ő maga lelket lehelni. De arra a kérdésre talán válaszolhatunk, hogy miért éppen Fábryban testesül meg irodalmunk cél- és erkölcsfolytonossága. íróvá érése kezdetén felismerte, hogy a szlovákiai magyar irodalom eleve sorsirodalom, létirodalom, mely nem „dőlhet be“ irodalmi divatoknak, nem vetheti magát alá időszerű szellemi áramlatoknak, hogy nála mindig mindenről van szó, ezért a lényegről kell, hogy beszéljen. Nem szolgálhat egyéni, vagy csoportérdekeket, kénytelen mindig a saját érdekeit szolgálni, s annál jobb, hogy ezek egyben az emberiség közös, nagy érdekei. Minden szava léte problémáiról, az emberi egzisztencia legalapvetőbb kérdéseiről kell, hogy beszéljen. S ez a körülmény meghatározza témáját, stílusát és erkölcsét. Fábry „vox humáná“-jában sűríti ezt a felismerést. Emberi hang! Minden időben és minden körülmények között. Néhány éve kételyeket támasztottunk a vox humánával mint irodalomkritikai kritériummal szemben. Ügy érzem, tévedtünk. S úgy érzem, azért tévedtünk, mert Fábry vox humánáját esztétikai kategóriaként akartuk magyarázni, gyakorlatilag aprópénzre váltható kritikai segédeszközként kezelni, holott ennél sokkal több. A vox humána etikai kategória, morális magatartásmérce, s mint ilyen, időn felül álló és örök. Lényegében a minden korban jelenlevő, sokarcú embertelenséggel szembeni, mindenkori humánum hangja. Élő tiltakozás, mely következetességében befolyásolhatatlan, s bár elhallgattatható, de meg nem cáfolható. Nemzetiségi létből fakadó, örök emberi mementó: tiltakozás mindenfajta embertelenség ellen.

Igazságát és értékét bizonyítja az is, hogy Stószon született meg az írói erkölcs legendája.

Fukári Valéria u Pogány imádság

Kulcsár Tibor verseskötete, Slov. vydáv, krásnej lit., 1965

Ha pogányt mondok, akkor ezt a jellemzést, megnevezést csak valami máshoz, a nem po- gányhoz mérten használhatom. Ezzel most nem Kulcsár Tibor kötetének címével vitatkozom, sem a címadó verssel, hanem egy meglevő állapoton — a csehszlovákiai magyar irodalom mércehiányán — töprengve, érzékeltetem ilyen formán magamnak a számontar- tandót: létezik egy csehszlovákiai magyar irodalom, amely még nem határozta meg magát. Bizonyos külön, önálló és sajátos helyzetű valóságból fakad, van múltja, tehát — ha szaggatottan is — folytonossága is van, mégsem állított még fel helyzetéhez szabott és az általános esztétikai, művi igényeket ebbe a valóságba belegyökereztető önálló mértéket. Fábry Zoltán a vox humana és a híd-szerep lámpása tüzének ébrentartásával fáradhatatla