Irodalmi Szemle, 1965

1965/9 - FOLYÓIRATSZEMLE - Koncsol László: Miről ír a prágai Plamen

bői, holott Marx — bár módszertani szempontból sokat tanult Hegeltől — a „Tőkét“ csupán a konkrét gazdasági élet tanulmányozása alapján írhatta meg.

Marx és Engels nyilatkozataiból, elejtett mondataiból nem lehet marxista esztétikát alkotni, mert ők sohasem foglalkoztak specifikus esztétikai kérdésekkel, s nyilatkozataikat több esetben ad hoc, alkalomszerűen fogalmazták meg, sokszor vázlatosan (pl. a Harkrness- nek írt levél, amelyben a realizmust a tipikus felől próbálja meghatározni, de amely csak vázlatban maradt fenn, s nem is biztos, hogy elküldte), s maga is tiltakozott volna az ellen, hogy ezekből esztétikai rendszert építsenek fel. Ugyanilyen képtelenség, hogy a marxista esztétikát az orosz forradalmi demokraták fejtegetéseire alapozzuk, mert Bje- Imszkijen kívül csupán másodsorban, ürügyként érdekelték őket az esztétika problémái.

De ezeken túl is, ezektől az időktől a társadalom sok évtizedes fejlődése választ el bennünket, s ma már nem elegendők azok az esztétikai kritériumok és normák, amelyeket régmúlt idők művészetéből kiszűrhetünk.

Az esztétika és a művészetszociológia viszonyát vizsgálva leszögezi, hogy a régi marxista esztétika helyesen emelte ki a művészet társadalmi gyökereinek fontosságát, mert egy csomó kérdést sikerült ezáltal tisztázni, megmagyarázni. De a későbbi gyakorlat el- sekélyesítette, vulgarizálta ezt a módszert, mert végül mellőzte az alkotó szubjektumot, amely egyszeri és megismételhetetlen, s a múlt nagy egyéniségeinél épp az „örök“ emberi érték az, amely fenntartotta és közös nevezőre hozta őket az utókor szemében, azáltal, hogy szembehelyezkedtek koruk társadalmával, és egy igazságos társadalomról álmodtak. A szociológiai . módszernek kettős értelme van: „Jó szolga, de rossz úr. Megfelelő korlátok közé szorítva sokat segíthet. Ha abszolút hatalommal ruháztuk fel, ez az esztétika felszámolásához vezet. Ami különben minden segédmódszerre érvényes.“

Alapelvként Kautman leszögezi, hogy minden esetben a műalkotásból kell kiindulni, ahogy minden tudomány a tapasztalatból, a kísérleti anyagból indul ki. „A normatív esztétika képtelenség“ — írja Kautman.

A továbbiak során Kautman a hagyomány, a kulturális örökség és az avantgarde problémáját elemzi, s megállapítja, hogy a marxista esztétika olyan mértékben lehet pontos és termékeny, amilyen mértékben fel tudja dolgozni a múlt és a jelen esztétikai tapasztalatait. Nincs ebben semmi különös; ugyanez a

feladat vár a tudomány többi ágára is.“ Csak egy a baj: az esztétikának nincs „Tőké“-je, más szóval, szakterületének a múltját sem értékelték még. Pontosabban szólva értékelték, de sok esetben hibásan, az anyag normatív megválasztása alapján, a szociológiai módszer által devalválódott esztétikai értékrend alapján.“ Tudta ezt Lenin is, amikor azt követelte, hogy a tudomány, a technika, a művészet minden lehetőségét el kell sajátítanunk, a kapitalizmus egész kultúráját birtokunkba kell vennünk, mindent tudnunk kell, ami a kapitalizmusban érték, a kommunizmus győzelme érdekében. „Csupán a legkülönbözőbb, szocialista és kapitalista országok szakembereinek közös erőfeszítése határozhatja meg, tudományos viták tüzében, a múlt és a jelen kulturális értékeinek rendjét — de azt is csupán anélkül, hogy végleges érvényű rendszerezésre formálnának jogot, akár régmúlt korok jelenségeinek esetében is. Egy-egy új vizsgálódás és új, meggyőző nézet bármikor javíthat és módosíthat az elfogadott rendszer ren.“

Tanulmánya végén Garaudy tételeire, támaszkodva foglalja össze egy modern esztétikai kísérlet lényegét, amely abból indul ki, hogy minden művészet a valóságra hivatkozik, amely rajta kívül áll és független tőle. A művészet viszont éppen úgy nem lehet független ettől a valóságtól, ahogy a műalkotás sem lehet független az alkotótól. A valóság talaján a szubjektum és az objektum kölcsönösen áthatja egymást, egyesül, megtermékenyíti egymást. Nevezzük a művet, amely ebből az aktusból keletkezett, realistának; de minden valóban művészi alkotás realista lesz, s így a realizmus magával a művészettel azonos..

A XIX. század realizmusa zárt fejezete a művészettörténetnek, s bármilyen visszatérés hozzá csak reakcióként értékelhető, mint a természetes fejlődés fékezésének kísérlete. A marxizmus eleve elvet minden olyan koncepciót, amely a realizmust zárt iránynak tekinti, a realizmus meghatározása magából a műből következik. A modern realizmus kizárja a „közérthetőség“ vulgáris fogalmát, figyelembe veszi a művészet újkori funkcióját, amely nem azonos a XIX. század művészetének küldetésével, s egy pillanatra sem téveszti szem elől a műalkotás szubjektív mozzanatát és mítoszteremtő erejét, ugyanakkor hangsúlyozza a modern művészet kapcsolatát a modern tudománnyal (kibernetika, atomenergia, relativitáselmélet, anti-anyag, anti-tér), amely új filozófiai szintézist követel, és sem Kant, sem Hegel bölcseleti rendszerével nem magyarázható meg.