Irodalmi Szemle, 1965

1965/9 - DISPUTA - Vladimír Mináč: Ellentmondások a művészetben

Thomas Wolf is, kiissza kora és társadalma keserű borát: „Az ember azért született, hogy éljen, szenvedjen, meghaljon, és az, ami öt éri, a sors tragédiája. Ez megcáfolhatatlan. De, kedves Fox, mégis tagadnom kell, amíg úton vagyok."

Reményét vesztett hősiesség: a hősiesség reménytelensége, az okos szomorúság a leg- jobbaknál; vad fintorok, bolond gesztusok; nagyhangú, fáradt és szűkülő alkonyok a másik oldalon.

Az ember egyedül van,

s a bokor is magányos.

Egyedül van az ember, elveszik saját tudatalatti énjének a bozótjában: nincs társaságom sem önmagamon kívül! A modern Odüsszeusz dublini zarándokútja szenvedélyes, kegyetlen, faszcinálő; leleplezi az ördögöt és az alvó fenevadat; de önmagába visszatérő út ez, egy kör kezdet és vég nélkül, bolond körözés saját tengelye körül; a tragédiából nem kerül ki megtisztultan, csupán egy mítosszal túltelített reménytelen birodalmat teremt.

Az ember egyedül van, nem vonatkoznak rá kapcsolatok, az élet kitagadottja. Nincs bírája, és hóhérja sincsen: aki láncokban él, annak mindent szabad. Mindent és semmit, nincs rá semmiféle norma és kategória. A „jenseits von Guten und Bősen“ éppen úgy a társadalom demoralizálódásának az eredménye, ahogyan a forrása is. Az erkölcsi közöny a „fennkölt“ művészet feltételévé vált: micsoda borzalmas félreértés! Milyen buta, milyen rövidlátó tiltakozás ez a XIX. század ellen! Milyen kihívóan idézi elő az általános katasztrófát!

Az ember egyedül van, és teljesen tehetetlen. A modern individuum valóban többé-kevésbé tehetetlen: az, amit látunk, teljes napfogyatkozás, egy álomnak, mítosznak, illúziónak a roncsa csupán: polgári álom volt ez az emberről mint egyénről. És így aztán az individualizmus csődjét a világ végének tartják. Már semmire sem várnak: s ha mégis várnak valamire, semmi sem jön. (Egyébként: nemrég

olvastam szlovák megfelelőjét „Godot várásá“- nak. Azonkívül, hogy ez csak másolat, már ez is igen-igen nagy korlátoltság a mi viszonyaink közt. A mi élenjáró hajcsáraink, akik olyannyira érzékenyek az Irodalomra és a Művészetre, nem akarják észrevenni azt, ami nekik nem felel meg. Hát mit is lehetne várni a pökhendi összeférhetetlenségtől?)

Azt mondják, hogy az ember elszigeteltségét a művészetben, a művészet elszakadását a társadalomtól és az embertől az egyre fokozódó specializálódás okozza. Talán valóban így van. Am a művészet, az igazi művészet soha sem volt csupán a valóságban lejátszódó változások tükörképe. Mindig föléje emelkedett, ezért képes ma is elevenen és frissen hatni ránk. Éppen ezért ma — és főként ma — nem szabadna engednünk a nyomásnak.

Ha a modern társadalomban a specializálódás egyre jobban elmélyül, ha egymás kölcsönös megértése napról napra nehezebbé válik, egyedül csak a művészet lehet a hivatott és a kiválasztott. Hivatott és kiválasztott a korlátok ledöntésére; hogy újra és újra hidat verjen az emberek, az elszigetelt csoportok és fajok között. Hivatott és kiválasztott, hiszen milyen más eszközzel rendelkezik még a civilizáció eme problémák megoldására? Az a feladata, hogy közvetítsen a gyűlölködő bigottizmusok között, mérsékelje az ellenségeskedést, zárja ki még a meg nem értés lehetőségét is.

A művészet hivatott az emberi teljesség megmentésére.

Lehet, hogy ostoba álmodozó vagyok. De nem szeretnék élni az emberi teljesség álma nélkül. Lehet, hogy van ebben valami a humanizmus régi megfogalmazásából, valami múlt századbeli elképzelés; hát csak legyen. Tudom, hogy megvalósíthatatlan ez az elképzelés: de így még előnyösebb ez az emberre és a művészetre nézve is. A keresés ez elképzelés megvalósulásának a mértéke. A szocialista mvvészi az emberi teljesség renaissance-ának lehetőségeiért harcol. Ez a feladat és szolgálat az ember, az emberi testvériség szolgálata.

Fordította: Nagy László Endre