Irodalmi Szemle, 1965

1965/9 - DISPUTA - Vladimír Mináč: Ellentmondások a művészetben

Fejes Imre

hozzászólás

a tanítóságunk élet- és műveltségi színvonala egy felmérés tükrében című íráshoz

Az Irodalmi Szemle c. folyóirat augusztusi számában olvastam a fent említett írást, mely sok statisztikai adatot is tartalmaz, melyek közül igen sok a hasznos, de van köztük elég semmitmondó adat is.

Nem tudom, hogy milyen célt követve jött létre ez a katalógusszerű írás. Szerintem úgy néz ki, mint egy nyilvántartás, melyben benne van minden, ami ismertetőjele valaminek, jelen esetben a tanítóságnak. Viszont lehet bírálatnak is tekinteni néhány adat szerint. Azonban azok a hiányosságok, melyeket felsorol jó néhány esetben, mint pl. a szakképzett tanítók elégtelensége, az egyes szakokban való fölösleg, az általános műveltség alacsony színvonala stb., nem róható fel tanítóink hibájául, hanem inkább az irányító szervekéül, mivel még húsz év után is tanítanak képesítetlen erők, méghozzá elég sokan. A tanításhoz nemcsak egy kis tárgyi tudás kell csupán, hanem gyermekszeretet és pedagógiai végzettség tudással párosítva. Ezek szerint nem felel meg a valóságnak, hogy a Nyitrai Pedagógiai Fakultáson nehézségekbe ütközik a növendékek elhelyezése. így az ilyen bírálatokat címhez szólóan kell lapra tenni, mint ahogy azt a tanítók és az iskolaügyben dolgozók fizetésemelésének javas- lásakor tették, nem jedig mint megállapítást elkönyvelni.

Igen messzemenő megállapítások a tanítók magánéletére vonatkozó tények, mint például az ízléstelen lakásberendezés, a barátság kérdése, vagy a családon belüli viszony stb. Itt álljunk meg egy kicsit! Hagyjuk meg mindenkinek a családi szuverenitás jogát, szóljunk csak azokhoz a fényekhez, melyeknek társadalmi kihatásuk van vagy lehet, pl. az anyagi érdekeltség és a túlterheltség, hogy csak ezt a kettőt említsem. Miért kell a tanítóknak túlterhelve lenniük — tisztelet a kivételnek, ez nem mindenkinél van így —, hogy saját munkahelyükön nem tudnak minőségi munkát végezni, a családi életben pedig beáll a nemkívánt helyzet, és mindezek mellett még anyagi gondokkal is küszködik, míg más értelmiségi dolgozó élvezi a társadalmi és családi élet gyönyöreit, és az anyagiakból is bő kézzel kap.

Igaz ugyan, hogy a kulturális munkában a tanítónak kell a legnagyobb részt vállalnia, de ez messziről sem azt jelenti, hogy egyedül csináljon mindent.

Ha pedig kulturális munkát akarunk végezni, először nekünk, tanítóknak kell kultúréletet élni. Azaz eltávolítani az ízléstelen lakásberendezést, önmagunkat művelni stb. Ehhez azonban anyagiak kellenek, melyekkel valóra lehet váltani mindezeket. Sok esetben azonban nincsenek. Hogy példát is mondjak erre: egyszer egy járási funkcionárius autón érkezett a faluba, ami ugyan nem nagy újság manapság, és érdeklődött, hogy hol lakik a tanító? „Menjen felfelé, ahol fakaput talál, ott lakik“ — volt a válasz a megkérdezett nénitől. Egy kicsit humorosan hangzik, de való.

Nem vagyok anyagias, hogy erről így beszélek, de ha bemegyek az üzletbe, és azt mondom, hogy „Legyen szíves nekem ezt, vagy azt az árut olcsóbban adni, mert én nem kapok annyi fizetést, mint X vagy Y“ — biztos vagyok benne, hogy nem fogom megkapni olcsóbban, esetleg kinevetnek.

Mindamellett igyekszünk hivatásunknak eleget tenni, olyan magaslaton állni és olyan színvonalat elérni, amilyen tőlünk telik, de hivatásunk nem nyújt olyan lehetőségeket, mint amilyet társadalmi pozíciónk és az ezzel járó életszínvonal megkövetel. Ezért szükséges a tanítók anyagi viszonyainak megfelelő szintre való emelése, mint ahogy az már egyes helyeken meg is történt. Reméljük, ez a közeljövőben mindenütt valóra válik.