Irodalmi Szemle, 1965
1965/9 - DISPUTA - Vladimír Mináč: Ellentmondások a művészetben
tételez; a társadalmi mozgás teret igényel, melyben kibontakozhat, megvalósulhat. Tér kell földrajzi értelemben véve is; nézzük csak a nagy területen fekvő országokat, Szokat az országokat, melyek területeket hódítottak, új földeket fedeztek fel, vagy a kis országokat is, ha nagy terük van a kibontakozásra, ha a legnagyobb tér, a tenger áll rendelkezésükre. Nagy jelentőségű epika igazán csak az ilyen országokban fejlődött ki. A földrajzi értelemben vett mozgás az epika motorja; az egzotikum pedig a drága fűszer, Meleville és London, Conrad és Greene, de a fiatal szovjet próza- írók is, akik a sarkkörön túlra vagy Szibériába, de legalább Kalugába és Tambukba mennek: epikájuk magán viseli a felfedezés szenvedélyének, valami új felfedezésének a jegyét. A modern életstílus leszűkítette a felfedezésre váró területet; ilyesmit a bolygókon már nagyon is nehezen találunk, hiszen minden felfedezőút végén turistairoda vár ránk. Fel- fedezetlen terület legfeljebb a világűrben van csak: ebbe az irányba fordul a science- fiction. Csakhogy ez nem lehet az epika igazi termőtalaja; az epika birodalma itt van, és itt is marad ezen a földön. Éppen ezért csak egyetlen lehetősége marad, az emberek közti kapcsolatok, ezek mozgása és változása, múlandóságának és fogságának a tere. Amíg az ember változás után sóvárog, amíg változtatásokra képes, addig az epika találhat feltáratlan területet. Tehát addig, amíg ember él a földön. És már a végére is értünk, azaz az elejére; de ez sem egészen biztos, talán csak forgunk körülötte: igazuk csak a bolondoknak és a gyermekeknek van. A legkevésbé sem szeretnék próféta vagy törvényhozó, azaz félkegyelmű lenni. Kételkedem, ezért vagyok; vagyok, mert keresek, semmi emberibb és kommunistább affinitás kigondolására nem vagyok képes. Ezt azoknak mondom, akik mindenfélével vádolnak engem. Csak a saját meggyőződésemet mondtam el — mással hogyan is próbálkozhatnék? Személyes meggyőződésem, de a haszon, amit a modern művészet kínál, a „romantikus“ és „naturalisztikus“ arculata nagyon is problematikusak a maguk történelmi összefüggéseiben; hogy ott, ahol elveszti az objektív kapcsolatok világát, ott elpusztul a művészet is; hogy a totális borúlátás nemcsak erkölcsi mértékünktől foszt meg bennünket (jő és rossz, gyilkos és áldozat, gyermekek a gázkamrában meg a hóhér, mindez erkölcsileg közönyös légkörben történik), de maga az emberi érték is; hogy a modern művészet antiracionalisságának megvan a maga racionális, azaz történelmi gyökere; hogy a szó a modern művészet e formája, mely annyira vonzza a fiatalokat, nem a modern ember állandó sorsa, hanem csak ideiglenes ínsége. Továbbá: hogy ebben abszolút semmi új nincsen, hogy ez csak ismétlés a spirál egy magasabban fekvő helyén. Hogy például az úgynevezett szardonikusok, akik legjobban elítélik az adott körülményeket és a sorsot, éltek már az ószövetségi templomokban és a római fürdőkben is; hogy az objektív világ megvetői, ismertebb nevükön az idealisták, előre meghatározható rendszer szerint lépnek a civilizáció színpadára; hogy a művészet — akárhogy is alakoskodik — mindig a hagyományok része és növekedése, hogy akármilyen furcsán és véletlennek tűnnek a modern művészet fordulatai, akármilyen szubjektív véletlen rejtőzködik a fejlődésében, összességében, mégis megmagyarázható és csaknem törvényszerű; hogy például ma a legmodernebb amerikaiak a Keletre mennek, hasist és zen-buddhizmust keresnek (főként mégiscsak hasist), az csupán halvány tükörképe a romantikusok érdeklődésének. Hogy régen Kafka előtt élt Jean Jaques Rousseau, és félőrülten prófétáivá így kiáltott fel: „Itt állok egyedül a világban, nincs testvérem, szomszédom, barátom, nincs társaságom saját magamon kívül.“ Az őrülettel határos introvertizmust; a valósággal összefüggő őrületet: mindezt igen bőkezűen hagytak ránk a romantikusok. (Apropos, Kafka! Az egész világ kérdi tőlünk: Na és mit csinálnak Kafkával? És mi eddig a legjobbat csináljuk, amit csinálhatunk — amit már régen megcsinálhattunk volna: kiadjuk. Amennyire jól ismerem irodalmi köreinket, ezzel az ügy be is fejeződött. A lázadó sznobok kielégülnek; az olvasók meg unatkoznak. Kafka jó esszéíró, filozófáló megfigyelő, de nyugodtan állíthatom, hogy nem nagy epikus. Jellemző példája lehet a modern, az úgynevezett műnagyságnak; csak a magyarázóin keresztül nagy ő. A könyvéről írt művek jóval érdekesebbek az ő könyvénél. Sokkal többet ér, ha elgondolkozunk róla, mintha olvassuk. Nincs ebben valami természetellenes?) És így — a sentimiento trágico de la vida, az élet tragikus átérzése, a szorongás, a félelem, az idegesség és a hisztéria, da a durvaság és a szadizmus is (H. Miller, N. Mailer) nehéz, fojtogató felhőként telepszenek rá a civilizáció egy részére. A borúlátó ezt állítja: „Az emberek nagy része csendes elkeseredésben él." De a derűlátó is, amilyen például 819
