Irodalmi Szemle, 1965

1965/9 - DISPUTA - Vladimír Mináč: Ellentmondások a művészetben

egy körben tévelyeg. Elveszíti mindenét és mindent, az objektív világot éppen úgy, mint saját arculatát. Szeretne megszökni az esztelen viszonyok közül — tragédiája éppen vágyának megvalósíthatatlanságában rejlik; de a per mégis csak lezajlik. A cselekmény megszűnik, ebben az útvesztőben nem is lenne értelme. Befelé fordul minden; az itt fellépő tárgyi világ is csak a hős lelkivilágának a vázlata. Az epika itt megtagadja önmagát. A regény — csakhogy regény-e még ez? — filozofikus vallomássá, filozófiai tételeknek szemléltető képsorozatává válik. Az epikus maga pedig prófétává, prédikátorrá és nem ritkán — amint ez a prófétákkal gyakran megesik — misztifikátorrá válik. És a regény legfőbb értékét: a sokszólamúságát, polifóniáját, sokrétűségét felváltja a rózsafűzéres egyhangúság.

Robinson Crusoe és Jozef K. a két véglet: quod erat demonstrandum. De a cselekmény lassú haldoklását igen jól megfigyelhetjük nemcsak a távoli korszakok és a szélsőségesen különböző írók között: megtaláljuk egyetlen író fejlődésében is, és ez még nem is valami divathóbort vagy sznobizmus lesz, hanem a valóság mély megfigyelésének az eredménye. Thomas Mann Buddenbrook-háza még tele van cselekménnyel, ebben a műben még minden csupa mozgás. A Varázshegyben már megáll az idő: mintha tovább valóban nem vezetne út. (Ez nem valami szemrehányás: szeretem a Varázshegy nyugodt nyugtalanságát, bölcs szomorúságát, a regényt átható mély együttérzést és rokonszenvet.) És — úgy vélem, szintén jellemző, hogy utolsó műve, a Felix Krull tulajdonképpen egy fordított polgári cselekmény, gúnyirat a cselekményről.

A cselekmény tehát megszűnik, és csak jelképesen van jelen, egyetlen megrögzött gondolat kifejezésének az eszköze, mely igen gyakran a megszállottságra emlékeztet. Camus Pestis című műve a filozófiai esszé jellemző példája, a regény keresztjére feszített esszé. (Már előtte is csinált ilyesmit Voltaire például a Candide-ban. De nem kiáltotta ki senki ezt a művet azzá, ami valójában nem volt: nagy epikává.)

Ez a nagy polgári regény végét jelentené?

Valóban így néz ki a dolog: Hemmingvayvel, a nagyvonalú epikussal, akinek még a cselekmény a fő; Doss Passos heves, ideges nagyvárosi epikájával; Faulkner sötét alaptónusú, titokzatos cselekményével és Thomas Wolf folyamával; Galsworthy és Martin du Gard jól megalapozott képeivel; Ibaňez csendes és elmélyedő epikájával, az elemi erejű, érdes Knut Hamsunnal, Thomas Mannal, Hans Fallafával és Feuchtwangerrel mintha meghalt volna

minden, vagy legalábbis haldokolna — és főként az angolszász prózában haldokolna. De honnan vegyük a cselekvést anélkül, hogy a lopás gyanújába ne esnénk? Honnan vegyük egy megállapodott társadalomban, mely már maga is elveszítette cselekményének fonalát? Hogyne bocsátkoznánk ismétlésekbe olyan társadalomban, mely önmagát ismétli! Ha nem lehet megingatni a már nagyon is megállapodott társadalmat, a megállapodott viszonyokat, az osztályokat elválasztó szigorú határokat, melyeken már csak itt-ott igazítanak valami csekélységet, ez egyúttal az egyén haladásának és zuhanásának a lehetetlenségét is jelenti, meg a szociális cselekmény lehetetlenségét is, így azután marad kétféle cselekmény: a férfi és a nő (vagy. a férfi és a férfi, illetve a nő és a nő stb.), a detektív és a gonosztevő. Már mindkét esetről elmondtak minden lehetségeset, nem lehet semmi újat mondani.

Ha az objektív valóság nem nyújt a cselekményhez elég anyagot, akkor a próza egyszerűen elhanyagolja: akkor a próza befelé fordul. De már ott sincsenek felfedezetlen területek; Dosztojevszkij után ezen a téren sem mondott a próza sok újat az emberről. Üj csupán ez az elviselhetetlen egyoldalúság, az objektív viszonyok általános lebecsülése; a tudat tagadása, ilyenkor aztán az ösztönt tartják az egyetlen forrásnak. A másodrendű romantika introvertizmusa és nőiessége ez, az ember nyálas leszólása. „Participation mystique“, mely csak a gyermekeknek és a primitív embereknek tetszik, de amit az értelmes és felnőtt lélek csak lemosolyog.

Az objektív világ megvetéséhez hozzátartozik a társadalom, ti. a burzsoá társadalom megvetése is. De a beatnikek és más dühöngök esete valahogy azt igazolja, hogy itt inkább romantikus prózáról, kacérkodásról van szó, mint valami valódi ellentétről. Ezek inkább rakoncátlan gyermekek, akik idővel majd megjavulnak; ami annyit jelent, hogy idővel megtanulják a csekkeket aláírni. A legújabb polgári epikában valóban fennáll a cselekmény válsága; ez természetesen hatni fog a regény mint irodalmi műfaj sorsára is. Sőt az epika válsága mutatkozik még az olyan tisztára epikai műfajban is, mint a film. Ott is eljutnak több kísérletezés után a paradoxonhoz: a cselekmény az, ami nem történik meg. Vagy: az a cselekmény, ha nem történik semmi.

Néha azért történik valami; időnként kitör egy-egy háború. Ez pedig mindig az epika rugója, de milyen áron!

Az epikának szüksége van cselekményre; a cselekmény viszont társadalmi mozgást fel