Irodalmi Szemle, 1965
1965/9 - Mács József: Adósságtörlesztés
Elődeink bűneiért ne verj minket... — Miért hallgattál el, tanító úr? — bökött oldalba a mester. — Gondolkodom. — Tanult ember — epéskedett Háncs Gyula. — Miről gondolkodol? — kérdezte Horkay. — Apponyi grófról. — Hagyd nyugodni békében! — A mostani miniszterek is grófok? — kérdeztem, és remegett a hangom. — Az lenne szép, ha grófok lennének. Mit keresnének a minisztériumok «élén? — Csodálkozom. — Min? — Hogy nem grófok. Az iskolát ők is zárva tartják. A magyarokról nem vesznek tudomást. Mintha a Holdban élnének! — Messze vannak, nem láthatnak bennünket — szellemeskedett Háncs Gyula. — Nézze, tanító úr — rendszerint magázott, ha indulatba jött —, én elismerem, hogy tanítania kellene, nem téglát adogatnia. Nem tehetek semmit. Azon a gyűlésen én is ott voltam, ahol bejelentették: magyar kommunistákat nem veszünk fel a pártba. Nem helyeseltem, kivonultam. Pedig akkor még nem is ismertük egymást, de sok jó magyar elvtársammal dolgoztam, sok jó magyar elvtársat elveszítünk, erre gondoltam. A demokratáknak jól jön mindez, erősíti a pozícióikat, a miénket gyengíti. A vezetőink azonban tudják, mit miért csinálnak. Kidolgozták a vonalat, és engem köt a fegyelem. Nem értek velük egyet ___ — Elég furcsa — ágaskodott bennem a méreg. — Olyasmi köti, amivel nem ért egyet. — És magamban százszorosán igazat adtam anyámnak, hogy Széldömöki megszállott. A mester is olyan. — Mi ebben a furcsa? — ráncolta a homlokát Horkay. — Esetleg az, hogy nem értesz a politikához. Akárhogyan is vesszük, a köztársaságot feldarabolták. Ennek a mérge úszik a levegőben! — Mi nem írtunk Hitlernek — avatkozott vitánkba Háncs Gyula. — Voltak, akik írtak. — Kik? — Jaross Andorék ... — Azok nem mi voltunk... mi Tornóc voltunk... manifesztáció a köztársaság egysége mellett... hát már nem emlékszel? — dorgálta Horkayt Háncs Gyula. — Olvashattad az újságokban, hogy szép számban összesereg- lettek ott a magyarok. — Elismerem, szép cselekedet volt. — Na látod. — De te is ismerd el, hogy Horthy csaknem utolsó napig a Hitler oldalán állt. — És Tiso? Vagy a szlovák állam nem üzent hadat a Szovjetuniónak? — Mondasz valamit. A köztársaság feldarabolásában a hlinkások is közrejátszottak. — Miért töltitek hát a bosszútokat rajtunk? — Én nem töltöm. Akik meg töltik, nem akarják, hogy megismétlődjék München — kortyolt a vizeskancsóból a mester. — Ahhoz nem bosszú kell... — Nem értetek a politikához — legtöbbször így védekezett, ha kifogyott az 'érvekből. — Ismerem a történelmet. Már amennyire egy kőműves ismerheti... Gondoljatok a negyvennyolc előtti helyzetre! — Mért nem Árpád apánk bejövetelére? Az messzebb van — szóltam közbe; bosszantott a következetlen beszéd. — A negyvennyolc előtti helyzetre gondoljatok! — makacsolta meg magát a mesterünk. — No jó, arra gondolunk — egyezett bele Háncs Gyula. — Mit akar mondani? — fejeztem ki türelmetlenségemet. — Hát csak azt, hogy akkor is voltak nemzetiségi problémák. De a fórra-
