Irodalmi Szemle, 1965
1965/9 - Mács József: Adósságtörlesztés
dalom mindennél előbbrevaló volt, Kossuth, a vezéretek azt mondta — és igaza volt —, hogy előbb a győzelem, aztán a nemzetiségi kérdés... Hagyjuk abbaí Soha nem érnénk a végére. Majd ha győzünk, kibékülünk — ajánlotta a mester. — Elvégre kommunista miniszterelnökünk van. Kétéves tervet dolgozott ki a gazdasági élet helyreállítására... No, de gyerünk, csináljunk valamit! Hogy elment az idő! Morék, ébredjetek, elég volt a nyújtózkodásból! A cigányok feltápászkodtak, ropogtatták csontjaikat, és vakaróztak. Ketten voltak, de nem egy faluból. A mestert szerették, Háncs Gyulára haragudtak. Mindig bosszantotta őket. Hol döglött malaccal, hol temetővel, hol kísértetekkel. Kétfülkés barakkban laktunk. Egyik fülkében a cigányok, másikban mi hárman. Nehezen szoktam meg a kemény ágyat, a csiklandós pokrócot, az érdes székeket, a mész és láb szagát. A mester és Háncs Gyula alig hajtották le a fejüket, már bugyborékolt is a levegő a szájukban. Én nem voltam ilyen j6 alvó. Debrecenben Pilátus volt a ragadványnevem. Az internátusi hálóban már mindenki aludt, amikor én még fel-felpilátuskodtam. A barakkban sem volt másképp. Néha éjfélig is hánykolódtam a gondolatok! tengerén. Szobatársaim kimerültek a munkában és a vitában, az örökös szócsatákban a tűz körül, állványon, ebéd és vacsora idején. Háncs Gyula éppen csak hogy megfőzte a gulyást, vagy a krumlipaprikást — a csehek szakácsot csináltak belőle katonaságnál —, bebújt a pokróc alá. Engem nem fárasztott a vita és a tégla adogatása. Feküdtem az ágyon, hallgattam a szú percegését, az áztató novemberi eső suhogását, a szomszéd fülke ajtajának ki s be nyitogatását, a cigányok gyakran jártak ki. Rágódtam a helyzetemen... összesodródtam Horkayval, akinek jósága, megértő szíve vitán felül áll* felemás gondolkozása azonban érthetetlen. Mind ilyenek a kommunisták? Széldömöki bácsi azt mondta a szakításunk estéjén, hogy ugyan nem vették fel a pártba, de azért a szíve piros. Horkay nem ért egyet a kitelepítéssel* a deportálással, de a vonallal sem ellenkezik. Magyarázza a magyarázhatat- lant. Köti a fegyelem. Ha megszólal, ellenfeleink, ellenségeink érveit sorakoztatja fel. Meg akarja érteni az érthetetlent. — Majd, ha győzünk, másképpen lesz minden — fújja a sovány biztatót. Igen ám, de hol leszünk mi akkor? Melyik részében az országnak? Határon innen, vagy határon túl? Az egyik szlovák cikkíró azzal búcsúztatja a Magyarországra irányítottakat, hogy elismeri érdemeiket: „Jó adófizetők* példás állampolgárok voltak“. Aznap Háncs Gyula a mesternek meg is jegyezte: — A Himnuszt se énekelték. Persze, a Bálint apja kivétel. Ő mindig azt csinálta legszívesebben, amit nem volt szabad. Tiltották, hát örökké Magyarországon járt az esze ... A szlovák lapok arról is beszámoltak, hogy a Csallóközben megkezdődött a kilakoltatás. A szerelvények megindultak Magyarország és Csehország felé. Csendőrök állják körül a falvakat. Egyik este, sertéspörkölt mellett közöltem Háncs Gyulával az újságot, hogy a magyarok egyik része megy a Dunántúlra, a svábok helyére, akiket Németországba irányítottak, másik része meg megy Csehországba, a szudétanémetek házaiba. — No akkor úgy össze leszünk keverve, hogy az isten se tud összeszedni bennünket a feltámadás napján — jegyezte meg Háncs Gyula. — Hallod, mester* soha többé nem találkozunk. A másvilágon se — lökte Horkay elé a gulyást, aki semmit sem szólt, hallgatott, és szégyenkezett. — Ismerd el, köztetek is van mindenféle ember! Itt van például Klinyec, aki intézőnek jött a Bottafalvi- birtokra. — Mi van vele? — kanalazta a forró gulyást. — Megszöktette a nagyságos úr lányát. Negyvenéves, és elszédítette a tizennyolc éves kislányt. Kassára vitte autón, megesküdött vele a Dómban. — Mi közöd hozzá?
