Irodalmi Szemle, 1965

1965/9 - Mács József: Adósságtörlesztés

— Várjuk — indult el a pap.

Én még maradtam. Anyám Barnabásné asszonnyal tört ki a fehérnép gyűrűjéből, talpig feketében, mintha valahonnan messziről, a középkorból érkeznének. Bevártam őket. Néhány lépést együtt haladtam velük. Barnabásné asszony nem nagyon szólt hozzám, kedvességével is fukarkodott, lányos szülőnek nem illik legényhez dörgölődzni.

Bátyám ingre vetkőzve az asztalnál ült. A három tányért és az evőeszközöket is kirakta. Persze, a negyedikről, a nővéremről elfelejtkezett. Ő is átjött a kislányával ha másért nem, hát azért, hogy családi körben vigasztalódjék.

— Még nem mutatkozik a bitang? — utalt anyám belépő nővéremnek a sógoromra.

— Levelet se ír — vallotta be.

— Jól érzi magát — jegyezte meg a bátyám. — Míg a pénzéből tart, marad. Ha majd a szűk esztendő következik, hazajön.

— Jöhet, de nekem már nem kell — kardoskodott a nővérem.

— Most már kelljen, ha akkor kellett, amikor én nem akartam — tett pontot a szóváltás végére anyám.

Ebédeltünk. Fogyasztottuk a levest és a tyúkhúst. A főtt hús és a sóskamártás volt a kedvenc ételem. Vasárnapról vasárnapra azt készített anyám. De a sztrapacskát még jobban szerettem. Már nevetem is: ha innen Decínből hazarándultunk a családommal, anyám is, a nővérem is, a bátyám „vénkisasszonya“ is sztrapacskával leptek meg. Napokon át csak sztrapacskát ettem.

— Ugye, ez kell neked, ezt szereted, ez a te ételed, nem a knédli, amit Dečínben készítenek — körítették szóval a túrós haluskát, pedig akkor már rá sem kívántam nézni. A jóból is megárt a sok.

Ebéd után fogtam a kerékpárt, és karikáetam. Benépesült a falu köze. Lányok, legények rajzottak ki az utcára. Motorkerékpár még nem volt, bicikli is csak nyolc-tíz. A suhancok száguldoztak, tüntettek egyensúlyozó tudományukkal. Én csendesen hajtottam. Az öregeknek köszöntem, akik a kapuban ültek, beszélgettek, politizáltak, és a jövőbe pillantottak, mi vár rájuk.

A fiatalabbak a kuglizónál kötöttek ki. Bandában játszottak, és pénz volt a tét. Ezt művelték mindig, magyarok alatt is, azzal a csekélyke különbséggel, hogy akkor pengőt veszítettek vagy nyertek, most meg koronát.

Suhant a golyó, dőlt a bábu, fogyott a bor, a sör és a pálinka, Brenkusz, a kocsmáros kibicnek csapott fel, ő volt az, aki soha nem veszített. Felesége helyettesítette ... Mintha dörgött volna az ég, amikor a nehéz golyókat visszaeresztették a csatornán. A gyerekek állítottak, filléreiknek örültek, nem a másnapi leckén rágódtak.

Domonkos Péter, a pórult járt halottkém, híres kuglizó volt. Mindig telibe talált. Cseh fináncoktól és magyar csendőröktől részrehajlás nélkül nyerte el a pénzt. Amelyik bandába ő került, ott nem lehetett veszíteni.

Most azonban nem láttam a játékosok között. A bátyámtól érdeklődtem, mi történt vele. ö világosított fel, hogy új ember érkezett a faluba. Lászka nevű poprádi szlovák, és nála szállásolták el. Méhes sógor vezette a vendéget az udvarukba. Azt mondják, a mai naptól ő intézi a falu sorát. Csak annyit tud magyarul, amit Poprádtól idáig szótárból megtanult, ami a foglalkozásában nélkülözhetetlen:

— Ha magyar, megy, ha szlovák, marad!

Ugyan mit gondolhatott Domonkos Péter, amikor a közeledés szándékától vezérelve eldicsekedett a tudományával? Keresztbe nézhetett, nyelhetett, és jobban megijedhetett, mint Barnabás bácsi feltámadáskor. A tartozás letudását lehet halogatni, ez két ember dolga. A kitelepítés, a deportálás országos érdek, és nem tűr halogatást.

Kibicikliztem a faluból, és követtem a lányokat, akik kacarászva, nevetgélve sétáltak előttem. Erzsikét kerestem, meg is láttam. Közrefogták a barátnők, mintha féltették volna. Ő is észrevett engem, hátra-hátranézett, siettetett, de nem igyekeztem. Éreztem, tisztes távolban kell maradnom, és nem csalat