Irodalmi Szemle, 1965
1965/9 - Mács József: Adósságtörlesztés
koztam érzésemben. Boros Géza viharzott el mellettem. Közvetlen a lányok mögött fékezett. Erzsiké nyomába szegődött. Eltökéltem régebben, hogy Boros Gézával nem versenyzek a lányok kegyeiért. Tartottam magam a fogadalomhoz. Nagy kört írtam le az úton, és megfordultam. Erzsiké visszapillantott, nem törődtem vele. Haragudtam rá. Tudtára adtam, nem titkoltam, hogy szeretem, de ez nem változtatott a helyzeten. Minden maradt a régiben. A fiú szülei beülnek hozzájuk, Boros Géza meg úgy futkos az udvarukba, mintha haza menne. Én ezt a komédiát nem játszom tovább. Milyen jó, hogy már csak egy éjszakát alszom itthon, mehetek Stószra, zavartalanul élhetek. Este azonban visszájára fordult bennem minden. Erzsiké kiállt a lépcsőre, néhány másodpercig gondolkozott, aztán olyan nyugodtan, mintha a legjobb barátnőjéhez menne, egyenesen a mi udvarunkba tartott. Felugrottam a székről, hogy kirohanok, és kézen fogva vezetem a házunkba, de türelemre intettem robbanó szenvedélyemet. Anyám a nővéremnél, bátyám a kuglizónái, vártam a kopogásra. Későn következett, nem úgy, ahogy számítottam, és hol az ajtóhoz, hol az ablakhoz ugrottam, jön-e, nem fordult-e vissza ? Kopogott, és belépett. Fehér blúzban, fekete szoknyában. Hellyel kínáltam, nem ült le. — Búcsúzni jöttem, Bálint — mondta, és nyújtotta a kezét. — Nem megyek messze — szorítottam tenyerembe az ujjait. — Stósz elég messze van. Hallottam, oda megy — csilingelt a hangja. — Nem vár tovább az iskola megnyitására! — Nem várok. Nincs értelme. — Szerencsés utat! — Köszönöm — szorítottunk újra kezet, és én mukkanni se tudtam, mintha a fejünk is összeért volna. Álltam dermedten, és csak bámultam. Megbénult a lábam, mozdulni se bírtam. Kikíséréséről is elfelejtkeztem. Később rohantam utána ... Boros Gézáék a nyilvánosság előtt teszik a szépet Erzsikének és a szüleinek,, s a lány titokban engem szeret. Mi lesz ebből? Milyen bonyodalmak származnak ebből? Történjen akármi, száz veszéllyel is szembenézek ezért a lányért! Mindenesetre Stósz nehéz lesz ... nagyon nehéz ... Szinte kibírhatatlan ... Egész este szokott helyemen ültem, apám kackiás bajszú ferencjóskás képe alatt, és ezen tűnődtem. Mennyire igaz, hogy minden csoda három napig tart. Elkopik a szó, fényét veszti a hír, régi témák helyét újak foglalják el. Néhány hónap elteltével munkába járásomat úgy vette a falu, mintha soha tanítóképzőbe nem jártam volna, mintha soha orgonához nem ültem volna. Elfelejtette, hogy első énekes voltam. Helyemre Domonkos Péter, a halottkém került, akit olyan tenorral áldott meg az ég, hogy öröm volt hallgatni. A falu azt is természetesnek vette, hogy vasalt nadrágomat levetettem, nyakkendőmet félredobtam, hogy munkászubbonyt öltöttem magamra. Hetente kétszer jártam haza. Szerdán és szombaton. Kezdetben szívesen mutatkoztam az utcán. Aztán szégyelltem a sorsom. Érzékennyé váltam. Hamar megsértődtem. A papot magamra is haragítottam. Hiába üzengetett értem, menjek hozzájuk, közölni akar valamit. Nem hallgattam a hívó szóra. Az ember nem válhat láthatatlanná. Nem akartam olyan véleményt kialakítani, hogy lecsúszott, de nem törődik bele. Felfelé kapaszkodik, a falu elejéhez törlészkedik. Az sem tetszett, ahogyan az új munkahelyemen kezeltek. Horkay, a mester, elkülönített a napszámosoktól és a cigányoktól. Téglát hordtam vagy adogattam egész nap, ennyi volt a dolgom. És a megszólítás sem hangzott soha másképpen, csak úgy: — Tanító úr! Egy fia és egy lánya volt a mesternek. Átérezte a helyzetemet. Fia Pozsony-
