Irodalmi Szemle, 1965
1965/8 - FIGYELŐ - Vitalij Szjomin: Heten egy házban
Ezt az életben még soha sem kérdezték tőlem. — Rovatvezetői hely már nincs. Mozgékony emberekre van szükségem, nem asztalfőnökökre — legyint megvetően. — Hatan már vannak. Nekem író emberek kellenek. Azt akarom, liogy újságíróim írjanak. Az olvasónak ismernie kell azokat, akik az újságnál dolgoznak. A végzettsége? — Irodalmi. — Karcolatíróra van szükségem a titkárság mellett. A városi lapnál ilyen rendszeresített állás nincs, de én másként akarom megszervezni a munkát. Nálam csak fiatalok fognak dolgozni. Az átlagos életkor harmincon alul van. Csak én meg a helyettesem vagyunk idősebbek. Jegyezze fel a házi telefonszámomat, egyelőre még nincs hivatalos helyiségünk. — Testnevelő vagyok egy üzemben — nyögtem —, nem tudom elengednek-e? — Mennyi fizetést kap? Megmondtam. Alekszandr Jakovlevics bólintott, aztán felém intett: — Sokat nem ígérhetek, de vagy háromszáz rubellel többet fog kapni. Egy hónap múlva lépjen ki az állásából! Kezet szorított velem, eltette a noteszát, amelybe feljegyezte nevemet, s elment, kétségek között hagyva engem. El kellett volna mondanom az életrajzomat. De nem volt már annyi lelkierőm. — No látja — mondta az ismerős szerkesztő —, simán ment a dolog. — Igen — mondtam —, de ő nem tud .. . — Csak nem arról az ostoba diákhistóriáról? Mit számít az most? Verje ki a fejéből! Ez a történet valóban ostoba, csakhogy védnököm 3—4 évvel ezelőtt még aligha merte volna ostobának nevezni. Egy héten belül felhívtam Alekszandr Ja- kovlevicset. Azt mondta, néhány nap múlva menjek a városi pártbizottságra az okmányaimmal, a bizottság propagandatitkára meg akarja ismerni az új lap munkatársait. Azzal a reménnyel mentem a városi párt- bizottságra, hogy a harmadtitkár már nem az az ember, akinél néhány évvel ezelőtt jártam. A nevét már elfelejtettem, de Alekszandr Jakovlevics megnevezte: Szelivanov. Amikor a titkárnő behívott, már nem reménykedtem, hogy Szelivanov más valaki, a félig nyitott ajtón keresztül láttam, hogy ugyanaz az ember. Beléptem, fel sem figyeltek rám. Szelivanov és Alekszandr Jakovlevics éppen most kísérte ki azt az újságírót, akivel az előszobában ismerkedtem meg, s most róla beszéltek. — Ülj le — mondta Alekszandr Jakovlevics. Csak ekkor fordult felém egész testével Szelivanov. Nem változott, nem öregedett. — Hát akkor beszélgessünk! — mondta. — Alekszandr Jakovlevics, itt vannak az elvtárs iratai? Nem ismert meg. Szelivanov belenézett papírjaimba, s ekkor elszállt minden reménységem, hogy nem fog felismerni. Azonnal megtalálta a kényes pontot: — ötvenkettőben otthagyta a főiskolát... Miért? — Építkezésen dolgoztam, Szibériában. — Igen, de miért kellett az utolsó évfolyamban otthagynia a főiskolát? — No... halljuk! Nincs mitől és kitől félnie. Igaz, Alekszandr Jakovlevics? — Ötvenkettőben önnél jártam ... — Hallgatom — mondta Szelimanov, és tovább mosolygott. — Vaszilij Dimitrijevicsnél sokan megfordulnak — mondta Alekszandr Jakovlevics, és felfigyelt. Bűnösnek éreztem magam előtte. El kellett volna mondanom azt a hülye diákhistóriát. Azt, hogyan lepleztek le, bélyegeztek meg bennünket, s neveztek minket kettős énű embereknek, mert karikatúrákat rajzoltunk, verseket írtunk egymásról a tanárképzőben. Hirtelen visszaemlékezett. — Hol dolgozik most? Megmondtam. — Milyen üzem? Melyik kerületben van? — Északi Lakótelep. — De milyen kerület? Hallgattam. — Nem tudja? Nem tudja, milyen kerületben lakik? Melyik kerületben vagyunk most? Hány kerülete van a városnak? Alekszandr Jakovlevics odaszólt: — A lapban nekimegyek ezeknek az elnevezéseknek: „Északi Lakótelep“, „Nyugati Lakótelep“. Nem lehet így városrészeket elnevezni! Szelivanov legyintett. — Látom, maga valóban apolitikus ember. De miért akar laphoz kerülni? Miért gondolta, hogy ott a helye? Miért nem megy a hivatását folytatni? Hisz maga tanító? Majd beajánlom az iskolaügyi osztálynak ... Nem akarok visszatérni a történtekhez, mindjárt megmondom: felvettek a laphoz. Mért? Nem tudom. Nem kíváncsiskodtam, hogyan sikerült Alekszandr Jakovlevicsnek megvédenie, kivel tanácskozott, telefonálgatott még Szelivanov. Lehet, hogy a legfontosabb az volt: ötvenhétben másképpen kellett megszervezni egy lap munkáját. Lehet.
