Irodalmi Szemle, 1965

1965/8 - FIGYELŐ - Vitalij Szjomin: Heten egy házban

nincs miről, de egy elesett bajtárs feleségével lesz miről, ugye?“

Tudod, Vitya, nem első ízben veszekedtünk. Negyvennégyben nem volt mivel fűtenünk ... Kéréssel ne is menj hozzá, nem vesz emberszámba: járatja a pofáját, tegez... Én is mondom a magamét, ő még durvább. Kérdem: „Hol voltál te, amikor a férjemet megölték? A pofádat hizlaltad itt, a hivatalban. Kit akarsz te bíróság elé állítani, kiből akarsz magadnak politikai tőkét kovácsolni, kivel szemben akarod megmutatni az éberséged? Te tápláltad őt negyvenegyben, te mentetted meg az éhhaláltól, hogy most ítélkezni készülsz fölötte?" Ügy nekimentem, hogy csak úgy hápogott. A többi szobából is kikukucskáltak a tisztek meg valamilyen nőszemélyek. Én nem félek tőlük, ordítom a magamét... Lehet, hogy Zsenykát lecsukták volna, de változtak az idők, ötvennégy vége volt. Elértem, amit akartam. A parancsnok megígérte, hogy gondolkozik a dolgon. Aztán azt mondta: „Menjen a saját kockázatára és pénzén Ukrajnába, ott holnap-holnapután kiegészítő vizsgák kezdődnek. Az okmányait majd utánaküldjük“.

Vettem Zsenykának jegyet, egy kis pénzt is adtam. Mondom neki: „Ez Irka pénze, visz- szafelé már nem tudom neked fizetni az utat. Nehogy még egyszer visszagyere!“ Megint kikísértem az állomásra. Elutazott, két nap múlva táviratozik: „Múlja, küldjék sürgősen az irataimat!“ Futottam a katonai hivatalba: „Elküldték Konyuhov iratait?“ „Nem“. „De hisz megígérték." „Nem vagyunk illetékesek. Megkérdeztük a területi katonai hatóságot, hogyan döntöttek." Hova nem futottam! A pilótaklubba, a katonai parancsnokságra, a területi katonai hatósághoz. Mindenütt ezzel fogadtak: „Mi nem határozhatunk, jöjjön holnap!" „Hogy-hogy holnap, hisz már ma kezdődik a felvételi vizsga!" Nem mondanak nemet. Azt mondják: „Ha megjön az engedély, megvitatjuk, és elküldjük az iratokat". Mondom a pilótaklubban: „A legjobb tanítványuk volt, most is ott a neve a dicsőségtáblán, mért nem segítenek neki?" „Maga magát büntette meg. Vétséget követett el, s most bűnhődik érte."

Veszekedtem velük, bizonygattam, s közben Zsenyka hazajött. Megint a vonat tetején utazott. „Eh, Múlja, nem tudják, milyen pilótát veszítenek el velem.“ Belázasodott. Egy hétig az állomáson éjszakázott, jóformán semmit sem evett. Erősen meghűlt, sokáig betegeskedett. Abban az évben már nem sorozták be, betegség miatt halasztást kapott, s négy hónap múlva az orvosi bizottság alkalmatlannak találta repülőtiszti kiképzésre. A következő évben bevették, de már nem a repülőkhöz, hanem a lövészekhez sorozták be. A katonai parancsnokságon felkínálták neki: „Közel akarsz kerülni repülőgépekhez? Megteszünk repülőtéri szolgálatosnak. Mechanikus leszel". Nem akarta. Megaláztatásnak tartotta.

Irkához a faluba már nem tértem vissza. Megint a gyárba mentem. A bőrdíszmüárugyár- ba. A mi kerületünkben ez az egyetlen gyár, ahol magamfajta, szakma nélküli asszonyok dolgozhatnak. Nálunk a műhelyben csupa asz- szony dolgozik. Egy-két férfi, ha akad: mechanikusok, beállító lakatosok, üzemi tanácsi, üzemi bizottsági, pártbizottsági funkcionáriusok, a többiek szoknyások. A vezetőség nálunk úgy parancsolgat, ahogy akar. Egy asz- szonyt, ha nincs, aki kiálljon érte, könnyű megríkatni. Mondjon neki az ember valamit, hát mindjárt a szemét törülgeti, s reggeltől estig siránkozik. Mondom az asszonyoknak: „Vegyetek példát rólam! Én senkitől sem hagyom magam sértegetni": „Igen, neked könnyű

— mondogatják. — Te rettenthetetlen vagy."

Szocialista vállalásokat gyűjtöttek nálunk —

versenyben álltunk egy másik kerület bőrdíszműárugyárával. De hogyan születtek ezek a vállalások? Valahol az igazgatónál vagy az üzemi bizottságon állították össze, hozzánk csak elhozták megszavaztatni. „Ki van mellette?" „Ki van ellene?" „Senki?" Mondom: „Én ellene vagyok“. Nem akarták hinni, azt hitték, rosszul hallottak: „Van valaki ellene?" Mondom: „Én ellene vagyok". Azt írják, hogy csökkenteni az önköltséget, 25 százalékkal emelni a munkatermelékenységet... De hogyan? Hisz nálunk nincsenek gépek. Nálunk kézi munka van. Hogy akarják emelni a termelékenységet? Talán a kézi munka meggyorsításával? írják be: „Gépesítéssel száz százalékosan emelni a munka termelékenységét" — és én egyetértek a száz százalékkal. Rám för- medtek: „Maga nem a mi emberünk!" Mondom: „Ti nem vagytok a mi embereink". Másnap a pártbizottságra hivatnak: „Maga azt mondta, hogy a gyár kommunistái nem a mi embereink?" „Hát ti, kommunisták vagytok?“

— kérdem. „Te Konyuhova, az ilyen szavakért ...! Szerencséd, hogy ma nem olyan idők vannak. Mi nevelő szándékú intézkedéseket alkalmazunk veled szemben.“

Miféle nevelő célzatú intézkedéseket alkalmaznak velem szemben? Elveszik tőlem az előnyös megrendelést, hátrányos beosztásba helyeznek. Veszekszenek a jónéppel. Tudod, milyen fürge vagyok. Gyorsan dolgozom. Én már olyan vagyok. Két fiatal helyett dolgozom ... Én nem kereshetek keveset. Zsenyka