Irodalmi Szemle, 1965
1965/8 - FIGYELŐ - Vitalij Szjomin: Heten egy házban
leszerel, nincs mit felvennie, a nagyanyót is tartani kell. Valahogy olyan a szervezetem: nem tudok lassan dolgozni. Az asszonyok haragszanak rám, én meg csak azt mondom nekik: „Mért szavaztátok meg a vállalásokat? Én ellenük szavaztam! Most aztán haragusz- tok, hogy szilárdítják a normákat“. Nem szeret a vezetőség. Nem szeret, de semmit sem tehet ellenem, „funkcióból“ le nem válthat, a tervet meg mindig túlteljesítem. Gorombáskodni sem mernek velem. Hogy lásd, milyen igazgatónk van: a múltkor a műhelyben lopás történt. Alaptalanul gyanúsítottak két munkásnőt. Lejött az igazgató, üvöltözött, lepocskondiázta őket. Később megtalálták az igazi tolvajt. Mit gondolsz, bocsánatot kért az igazgató a munkásnőktől? Mikor jelentették neki, csak legyintett: „Megérik mind a pénzüket“. Nemrégen szakszervezeti gyűlésünk volt. A műhelyben rossz a szellőztetés, a fűtés, nagy a huzat, mert a kitört ablakokat hónapokon át beüvegezetlenül hagyják. Mondjuk a műhelyvezetőnek, ügyet se vet rá. Elhatároztuk, hogy a gyűlésre meghívjuk az igazgatót. Eljött, két percig hallgatott minket, aztán kijelentette: „Minek hívtak, azt hittem nagyobb horderejű dolgokról lesz szó, arról, hogyan adjanak több terméket a hazának, maguk meg elvonnak fontos ügyektől. Jobban kell dolgozniuk“. Nagy lármát keltett a részlegekben a köl- csönjegyzés. Hol a részlegvezető, hol a szak- szervezeti bizottság meg a pártbizottság hivat. Mondom: „Huszonöt százalékot tudok adni, de egy kopekkel se többet“. Vitya, én nem vagyok a kölcsönök ellen, tudom, hogy nem valakinek a zsebébe vándorol a pénz, hanem új üzemek, kórházak építésére — ezt én jól tudom. S bármilyen nehezen élek, azt mondom: „Huszonöt százalékot adhatok“. Ők meg azt mondják: „írd alá: száz százalék“. Egész nap ott tartanak a pártbizottságon, az üzem igazgatójánál. „írd alá!“ Mondom: „írástudó emberek vagytok? Vegyetek elő ceruzát, és számoljatok! Mire akartok rávenni?“ „Nálunk — mondják — mindenki köteles száz százalékot jegyezni, te meg rontod az üzemi összképet, írd alá, majd mi segítünk rajtad jó megrendelésekkel“ „Emberek vagytok, vagy nem vagytok emberek? Nem tudom a száz százalékot aláírni.“ Erre ők mindent eszembe juttatnak: azt is, hogy szidtam őket, a szocialista vállalások ellen szavaztam, meg gorombáskod- tam az igazgatóval. „Régen látjuk, Konyuhova, nem vagy a mi emberünk.“ Erre azt mondom nekik: „Egy férfival nem beszélnétek így, mert oroszosán ellátná a bajotokat. Nézzétek, menjetek a fenébe!“ Nem is írtam alá a száz százalékot. Zsenyka most bűnbánó leveleket küldözget a katonaságtól: „Múlja, mindent megértettem, tudom, milyen nehéz neked. Sofőrnek tanulok, nemsokára jogosítványt kapok. Hazajövök, dolgozni és tanulni fogok. Nem kell majd pirulnod miattam“. 4. Irkával Muljánál laktunk. Amikor egy évvel ezelőtt visszatértem a városba, és Irka a feleségem lett, úgy alakultak a dolgok, hogy intelligens szüleim nem tudtak velem és Irkával meghúzódni elég nagy lakásukban. — Hová mennétek — mondta akkor Múlja —, hol vennétek pénzt magánlakásra? Éljetek itt! S ha megjön a gyerek — ki fog rá vigyázni? Igaz, messze van innen a színház, a mozi, de azért emberek élnek itt. így hát Muljához költöztünk a négyszobás kis házba, mely nem is az övé, hanem az anyósáé, Manya nagyanyóé. Manya anyó 75 éves. Már a végrendeletét is megírta: egy-egy szobát Irkára és Zsenykára hagyott, kettőt harmadik unokájára, Nyinkára, akit anyja halála óta ő nevel. Múlja elégedetlen a végrendelettel: — Ügy látszik, Nyikolaj gyerekei rosszabbak, mint a Ljubáé. Nekik egy-egy szoba, Nyinkának kettő. Mama, maga mindig kevésbé szerette Kolját, mint a többi gyerekét. Az ő gyerekeit sem szereti annyira. A maga háza már régen összedőlt volna, ha én nem vagyok. Minden évben kitapasztom, kimeszelem. Menynyi agyagot kevertem a két kezemmel! Miért jár két szoba Nyinkának? Manya anyó összecsapja a kezét: — Még nem haltam meg! El akarnál dugni valahová? Valahol csak élnem kell? Még nem temettél el! Valamikor, nagyon régen, Manya anyó és a férje építette ezt a házat. Akkor még csak három szoba volt, mind egymásba nyíló. Amikor Manya fia, Nyikolaj megnősült, és a Házhoz hozta Mulját, meghosszabbították a válaszfalat, a harmadik nagy szobát két részre osztották. Ügy látszott, a ház arányosan megfeleződött. Beépítették a második kemencét, s Múlja önálló lett. Most is a maga felében lakik, Manya anyó meg Nyinkával szintén a maguk részében. Húsz éve él ebben a házban, tizenöt éve látja el az össze férfi- és női munkákat: tapaszt, meszel, tetőt tataroz, megműveli a kertet, cölöpökkel megtámasztja, összedrótozza a bedőlt kerítést. A végrendeletben még sem kapott helyet, s most úgy látszik, mintha
