Irodalmi Szemle, 1965

1965/8 - FIGYELŐ - Vitalij Szjomin: Heten egy házban

Vitya, a nagyagyó — már hatvan körül lehetett — bemászott a szellőztető nyíláson. De otthon segíteni nekem nem akart: „Fáj a fejem ..

Múlja rám nézett:

— Rossz vagyok, mi? Nem szeretem anyámat. Egyszer hazajövök a munkából, s ő panaszkodni kezd nekem: „Fáj a fejem, Zsenyka megütött“. „Mama, hisz ő még gyermek. Maga kétszer olyan nagy. A maga bibliájában is az van írva a gyermekekről, hogy övék a mennyek országa, vagy ilyesmi, nem tudom pontosan.“ Vitya, láttad nála azt a barna könyvecskét? Kívül Sztálin életrajzának a fedőlapja, belül biblia. Tréfát űztek-e belőle, vagy véletlenül történt, nem tudom.

Zsenya általában nem volt irigy. Negyvennégyben az állomáson sok volt a hazatérő menekült. Jöttek csak, jöttek Szibéria felől a front nyomában. Gyerekekkel, cókmókkal vagy batyu nélkül. Éhesen, mezítláb, ki hogy. Ki jeggyel, ki jegy nélkül. Többnyire tehervo- natokon, katonai szerelvényeken, ritkán személyvonaton. Ott őgyelegtek az állomáson, várva egy újabb szerelvényt, amely felveszi őket. Pirogit vittem az állomásra, a szemükkel majd felfalták. Kinek adjam? Egyszer, amint Zsenykával járkálunk, azt mondja: „Múlja, adj annak a néninek pirogit, gyerekei vannak!“ Tetvesek, piszkosak, betegek voltak. Szörnyű volt nézni. Nem azt az ostoba nőt sajnáltam, hanem a gyerekeket. Mondom neki: „Hová mégy?“ „Ukrajnába.“ „Ukrajnába? S a gyerekeket hazaviszed?“ „Ha isten akarja.“ „Buta vagy, te ostoba némber! ... Magunkhoz vesz- szük őket, Zsenyka? Aludják át az éjszakát!“ „Vidd őket, mama.“ Hazavittem őket, feltettem a kemencére egy vödör meg lábas vizet: „Vetkőzzetek le!“ Annak a libának nem is volt mibe átöltöznie. Három napot töltöttek nálunk, aztán kikísértem őket az állomásra, felültettem a vonatra. Szerencsésen hazaérkeztek. Aztán vagy három évig leveleztünk.

Én a háború előtt sem voltam félénk. Amikor Nyikolajjal egybekeltünk, egy év sem telt el, kimaradozott. Nem jött haza a munkából. Bűz- lött a bortól. Fogtam magam, és éjszakára elmentem a barátnőmhöz. Reggel megérkeztem, nekem támad: „Hol voltál?“ „Mi közöd hozzá? Te hol jársz minden este?“ Attól kezdve félt. Munka után egyenesen hazajött. A háború alatt meg egészen rettenthetetlen voltam. A milíciával banditákat jártam fog- dosni a völgybe. Akkor még nem jártak arra villamosok, nem voltak házak, utcai lámpák, sötét volt. A banditák mindig megtámadták azokat, akik késő éjjel kifelé tartottak a városból. A németek idején meg az asszonyok

a lakónegyed elöljárójává választottak. „Majd kisegítesz minket a bajból, szerzel nekünk élelmiszer jegyeket.“

Amit tudtam, megtettem.

Most sem félek senkitől. A munkahelyemen a vezető hivat. Az asszonyok összeröffennek: „Olvasd, Anya, »élő segítség«. Azt mondom: „Az én »élő segítségem« a tiszta lelkiismeretem. Semmilyen vezetőségtől nem félek.“

De Zsenyka félénk volt. Egy éjjel fenegyerekek lopakodtak a házunkhoz. Sarokház, férfinép nincs, a kerítés ledöntve. Zörögnek: „Nyissátok ki!“ Kimegyek, kérdem: „Kik vagytok?“ „Nyissátok ki, mert bajok lesznek. Randalírozni fogunk.“ „Randalírozok én neked olyat, hogy mindjárt szűknek találod az utcát. Eredj, mert nyakon öntlek moslékkal!“ Valaki hirtelen elsuhant mellettem a folyosón. Zsenyka! Kiáltani sem tudtam, máris fenn termett a padláson, kihajolt a nyíláson, és elkiáltotta magát: „Őrség!“ Ezek elkotródtak, de fenyegetőztek, hogy a másik éjjel eljönnek.

Alig cseperedett fel, kezdett tőlem elidegenedni. Hetedikes korában otthagyta az iskolát. A tanítónője levelet küldött, hivatott. Elmegyek az iskolába, felkeresem. Egyenesen jön a kérdéssel: „A maga Zsenykája munkába áll?“ „Hogy-hogy munkába áll? Hisz én majd megszakadok a munkában, hogy ő tanulhasson.“ „Pedig ő itthagyta az iskolát, azt mondta, munkába áll, s majd esti iskolában folytatja a tanulást.“ „Lehetetlen.“ Hazamentem. Várom őt, de csak késő este jön meg. „Otthagytad az iskolát?“ „Ott én.“ „Menj el a háztól!“ „Múlja, én...“ „Távozz, semmit se akarok hallani.“ „Hallgass ide, Múlja! Nem érted a dolgot!“

Én ostoba fejemmel még hallgattam rá. „Látom, Múlja, hogy küszködsz. Hazajössz a munkából, mi vár rád: befűteni a kemencébe, ebédet főzni, padlót mosni. No, hát én befű- tök, vizet hozok, néha a padlót is felmosom.“ De ő nem szeretett vizet hordani. Gyönge a keze. Nálunk a férfiak rúd nélkül hordják vödrökben a vizet. Ö pedig vagy rúddal megy, vagy csak egy vödröt visz, s amíg a csaptól hazáig ér, tízszer is átteszi egyik kezéből a másikba. Hallgatom, pedig magam is tudom, nem szabad hallgatnom, nem szabad beleegyeznem. Mégis beleegyezem: „Idehallgass, Zsenyka, tanulj! Utoljára mondom. Többé semmilyen mentegetőzést nem fogadok el.“

Mintegy fél év telt el. Feléje se néztem az iskolának. Azt mondta: „Ha elmégy az iskolába, hátat fordítok a tanulásnak... Ez felnőttek iskolája, ne hozz szégyenbe!“ Jó, hát nem szégyenítem meg. Gondolom, fő a biza