Irodalmi Szemle, 1965

1965/8 - FIGYELŐ - Vitalij Szjomin: Heten egy házban

lom. Egy este Dimitrijevnával, a szomszéd- asszonnyal találkozom. „Anya, hol van a te Zsenykád?“ „Az iskolában.“ „Az iskolában? No, eredj csak a szomszéd utcába, nézd meg, nem kártyázik-e ott a fiúkkal!“ Befordulok a szomszéd utcába, már messziről észrevett, a fiúk felém mutogatnak. „Várj csak!“ — kiáltok rá. Hátra sem fordul, úgy fut előlem. Látom, nem tudom őt utolérni, megfordulok, és egyenesen az iskola felé tartok. Észrevette, merre megyek, s körutat kanyaritva az iskola felé került. Nem enged tovább. Felém sziszegi: „Kémkedsz utánam, mi? Menj el innen, úgysem engedlek be!“ Követ fog rám. „Az anyádra emeled?" Akkor elvertem. Kitépte magát a kezemből, és befutott az iskolába.

Ezentúl elkísértem az órákra. Néhányszor vele mentem, de több időm nem volt. Egy hét múlva megint csak azt hallom a szomszéd- asszonyoktól: „Zsenyka a szomszéd utcában kártyázik cimboráival. Káromkodnak. Még közel menni is szörnyű.“

Aztán megtörtént a baj. Lány után kezdett járni. Verocskának hívták. Szép teremtés volt. Meg kell hagyni, hiába volt gyenge Zsenyka, a lányoknak bizony tetszett. Jóképű legény! De Verocska apja együtt látta őket, s megtiltotta a lánynak, hogy találkozzanak. „Nehogy még egyszer együtt lássalak ezzel a huligánnal!“ Zsenyka elment hozzá, és magyarázatot kért. Nem egyedül, egész társasággal. Tolka Gudkovval, Valka Dlinnijjel, Valer- kával, Vaszja Tomilinnal és még néhány mákvirággal. A házban társaság volt, ittak. Verocska apja Zsenykát megpillantva, emelkedett hangulatban felugrott: „Te nyomorult, semmirekellő, huligán, egy kilométerre elkerüld a házam!“ „Bácsi — mondja Zsenyka —, szépen akarok magával beszélni.“ „Még fenyegetsz is!" Kifutott az udvarra, botot fogott, és neki a gyerekeknek. Nagy csetepaté támadt. Zsenykának bottal beverték a fejét, Verocska apját meg valaki késsel megszúrta. Ki volt az, Zsenyka máig sem mondta meg. „"Nem én, Múlja. Érted?“ Ezek a muzsikok ravaszak. Nyomozóhoz, bírósági szakértőhöz fordultak, Verocska apját meg kórházba szállították, bár a szúrás nem volt veszélyes. Én is össze-vissza futkostam. Tolka Gudkov, Valka Dlinnij, Tomilin anyja, mind rám támadt: „A te Zsenykád keverte bajba a fiúkat, miatta kell börtönbe jutniuk.“ Felkerestem Verocska apját a kórházban: „Vonja vissza feljelentést, maga kezdte elsőként, maga törte be bottal Zsenyka fejét. A fiú beszélni akart magával. Ne gondolja, hogy a bíróságon ezt olcsón megússza!“ — így akartam ráijeszteni. Ő erre azt mondja: „Fizessen háromezer rubelt, és

Zsenyka jöjjön hozzám bocsánatot kérni!“ Háromezer rubelt! Hej, Vitya, milyenek az emberek! Futottam Gudkov, Tomilin, Dlinnij anyjához: „Szedjünk össze háromezer rubelt!“ De hát tudod, Vitya, akinek semmije sincs, honnan vegyen? Azt mondták: „Egy kopeket sem adunk. A te Zsenykád volt a felbujtató, hát fizess!“ Eladtam a kabátomat, ráment egy háború előtti ruhaanyag is, amit jobb időkre tartogattam. Odaadtam a háromezer rubelt, de Zsenyka nem ment bocsánatot kérni. Hajtottam az átkozottját, de ő: „Inkább a börtönbe!“ Én mentem helyette bocsánatot kérni.

Zsenyka egyik botrányt a másik után követte el. Valka Dlinnijjel egyszer egy lány nyomába szegődtek. Az meg bezárkózott előlük a házba. Mit nem gondoltak ki: a ház körüli kertből összeszedték a tököket, és gúlába rakták az ajtó előtt. A tök még zöld volt. Odalett az egész termés. Mikor a lány anyja meglátta, majdnem szörnyethalt. Ugyanolyan földhözragadt, mint én, férj nélkül. Azt mondja nekem: „Mindenért megfizetsz! Hol a gyerek apja? Nem megyek el innen addig, míg meg nem várom.“ „Nem várod meg" — mondom. Rám néz: „Nincs apja?“ „Nincs.“ „A fronton maradt?“ „A fronton." „Édes barátnőm“ — mondja. Összeölelkezve, kettesben üldögéltünk a lépcsőn, és sírtunk.

3.

Aztán Zsenyka hirtelen kezdte magát megemberelni. Jártál a folyó felé? Láttad a repülőteret? Mindjárt a kertek mellett van, már nagyon régen létezik. Még Nyikolajjal jártunk arrafelé a repülőgépeket nézegetni. Tavasz- szal szép ott: fű, tulipánok, sztyepp. A srácok örökké ott sürgölődnek. Futballoznak, nézegetik a gépeket, kerékpároznak. Hely van bőven, a repülőtér nincs elkerítve, a repülőgépek gyakorlógépek. Zsenyka is ideszokott. Minden reggel uzsgyi a repülőtérre! Eleinte attól tartottam, hogy egészen abbahagyja a tanulást, de aztán megtudtam, hogy a pilótaklubba csak azokat a fiúkat veszik fel, akiknek az iskola igazolja, hogy nincsenek ketteseik, s jó a tanulmányi eredményük. Látom, Zsenyka a tankönyvet lapozgatja, tanul, mindenféle könyveket hord haza repülőgépekről, meg rajzokat. Reggel már ötkor felkel, és rohan a repülőtérre. Korán felszállnak, már hatkor a levegőben vannak. Nekem semmit sem szól, méltóságán alulinak tartja. A fiúk előtt nagyon szeret kérkedni önállóságával. De azért már velem is gyakrabban elbeszélgetett. Tréfálkozik, de látom: a maga hányaveti módján szeretné nekem is megmutatni: „Látod, Múlja, nem akármilyen félkegyelmü a te Zsenykád!“