Irodalmi Szemle, 1965

1965/8 - FIGYELŐ - Vitalij Szjomin: Heten egy házban

— Hallgass! — förmedt rá Zsenyka. — A fiúk egész nap dolgoztak, házat építettek neked!! A fiúk Duszját megkerülve, lassan kiszállin­góztak az utcára. Én is kimentem. Duszja és Zsenyka hajba kapott. Pofon csattanása, majd Duszja kiáltása hallatszott: — Te aljas, megalázol engem fajankó ba­rátaid előtt! — Akarsz még egyet? — ordította Zsenyka, és kifutott az utcára. A sötétben majdnem belém rohant. — Te is láttad, Vitya — mondta —, ugye, láttad? A fiúk melóztak. Te is megdolgoztál. Ezek reggel óta munkában voltak, aztán meg hozzám jöttek. Talán csak megtámaszthatják egy kicsit a hátukat. S ennek még feljebb áll! Hisz neki építenek. Hát nincs igazam? Ingyen csinálják, s ő még pofázik! ... Elkísértük Tolkát és Valerkát, aztán ha­zatértünk Zsenykával. Kibékítettem Zsenykát Duszkával, valamit mondtam nekik, közben csak az járt a fejemben, hogy a fiúk közül senki sem emelte fel a kezét, amikor Tolka megkérdezte, kinek él az apja. 2. 1945 októberében hazatért Zsenyka barát­jának, Vaszja Tomilinnak az apja. Reggel tíz óra körül érkezett, anyját feleségéért küldte az asszony munkahelyére, maga pedig háti­zsákját és köpenyét az ágyra dobta, és borot- válatlanul elment a fia után az iskolába. Csen­des és üres volt az iskola, s ő e csendtől egészen megrendülve, a boldogságtól meghatva lépkedett a hosszú folyosón. Eleinte csak be akart nézni az osztály ajtaján, de aztán sarkig tárta. Az arca is remegett, amikor a harminc gyerek között megtalálta és megszólította a fiát: — Vaszja! A sírástól és örömkiáltástól megsüketülten csak állt ott, s nem értette, miért mondja neki a tanítónő: — Nem kellett volna ezt csinálnia... Egy fiúcska félrelökte őt az öklével, kifutott az osztályból, és ordítozva végigszaladt a fo­lyosón. Zsenyka anyja takarítónő volt az iskolában, látta, hogy Vitya a folyosón szalad. — Utánafutottam, Vitya, de ő kiugrott az utcára, és hazairamodott. Ágyra vetette ma­gát, öklével verte a párnát, úgy ordította: „Kolkának is hazajött az apja, Petya már ha­lászni jár az apjával, most már Vaszkának is itt az apja..Szánalom volt nézni ezt a félkegyelmű barmot. Zsenykára már régen ráragadt a „félke­gyelmű“ és a „barom“ jelző. Amióta leszerelt, r.éha magára is mondja: „Hát itt van Zsenyka, a félkegyelmű“. Nagyon jól tudja, hogy jobb, ha az ember elsőnek nevet magamagán. — Tudod, Vitya, én nem is akartam, hogy megszülessen. Irka akkor már négyéves volt. Mondom magamban, elég ez a gyerek. Kinint szedtem. Két óra hossza üldögéltem forró kádban; szándékosan ezért jártunk Nyikolajjal fürdőbe. Aztán Nyikolaj egyszer kijelentette: „Elég volt. Szülni fogsz! Nem nézhetem töb­bé.“ így hát szültem. Az apjának szakasztott mása volt. Négy kiló húsz dekás gyerek, kész futballista. Hát amikor rákezdte: Be-e-e! — Elmosolyodott. — No, gondolom, jó torkod van, kislegény, a mellemet is kiszakítod. Nyi­kolaj, amikor megtudta, hogy a gyerek négy kiló húszat nyom, mindjárt azt mondta: „Holnap már futballozni fog“. Én is a pályán ismer­kedtem meg Nyikolajjal. Terhes voltam Irká­val, nagy volt a hasam, de azért futottam a kosárlabda után, míg egyszer rosszul nem lettem ott. Nyikolaj elvezetett, és a lelkemre kötötte: „Még egyszer be ne tedd ide a lábad!'1 Én még most is különbül csinálom meg a kézenállást, mint Zsenyka, pedig már ötven év nyomja a vállam, és tuberkulózisom is volt. Irka szeret sportolni, fürdőruhát húz, és ki­megy az udvarra gyakorolni, én meg figyelem, és utánacsinálok mindent. A gyárban munka­szünetben, a villámtornakor is mindig rám mutat a testnevelőnk: „Látjátok, fiatalok, ho­gyan tornászik Anna Sztyefanovna?“ Csak a gyárban hívják Anna Sztyefanovná- nak. Otthon csak Múlja. Elmosolyodik. — Ezek — mutat Irkára és Zsenykára — másként nem is hívnak. Meglátják gyerekkori fényképemet: „Mu-u-ulja áll!“ — A szomszé­dok is Muljának hívják... A háború előtt ez a becenév így hangzott: „mamulja“. A mai Muljának azonban semmi köze sincs a háború előtti mamuljához. — Zsenyka megpróbálja a kézenállást, de nem megy neki. Irka kineveti, ő meg szoron­gást érez. Szorong a gyengesége miatt. Amikor még kisfiú korában fürödni készült, mindenkit kikergetett a házból, az ablakokat teleaggatta takarókkal, minden részt betömött. Irka meg azért is kiáltozta: „Mégis látlak, mégis lát­lak“. Zsenyka torkaszakadtából üvöltött: „Múl­ja. kergesd el“ ... „Irka ilyenkor megsértő­dött. Mindig is sértődés volt, mert azt hiszi, Zsenykát jobban szeretem. Neveljen csak fel két-három gyereket, hadd tudja meg. lehet-e egyiket jobban szeretni, mint a másikat. Zseny­kát jobban kényeztettem, mert vele szemben

Next

/
Thumbnails
Contents