Irodalmi Szemle, 1965

1965/8 - FIGYELŐ - Vitalij Szjomin: Heten egy házban

bűnösnek éreztem magam. Irka inkább az apjához vonzódott, az apjának is ő volt a kedvence. Hamar megtanult olvasni, s általában önálló volt. Ha a nagyanyjánál hagytam, zokszó nélkül ott maradt. Zsenyka meg mindig csak velem akart lenni. Betegeskedett is. Gyakran azon tűnődtem, kire üthetett. Nyiko- laj majd kicsattan az egészségtől... Nem mondom, én gebedeztem, de azért a munkát nem tudtam abbahagyni. A tuberkulózistól már a halálomon voltam, a gyerekeket sem engedték be hozzám, de nem tudtam feküdni. Hevertem egy kicsit, aztán kiugrottam az ágyból, l ettem-vettem a konyhában, az udvaron, míg Nyikolaj vissza nőm zavart az ágyba. Kutya bajom sincs, meggyógyultam. A röntgen semmit sem talált a tüdőmön. Még abban az évben meghalt Nyikolaj fivére és nővére. Ennek a lányát anyósom neveli. Akkoriban járvány veit a házunkban. Nyikolaj bátyja mindenkit megfertőzött. Olyan ... különc volt. De igazságos ember. Ilyenekről később csak könyvekben olvastam, az életben nem találkoztam velük. A városi végrehajtó bizottságon dől ■ gozott, magas állásban. Reggeltől éjjelig dolgozott, szolgálati utakra járt, s még télikabátja sem volt. Valahol szolgálati úton meghűlt, de ügyet se vetett a betegségére, amíg szemben nem találta magát a halállal. Nem is közönséges tüdőbaj, hanem gyorssorvadás vitte el. Megfertőzte a feleségét meg a nővérét. A felesége felépült, a nővére belehalt. Akkor vesztem össze Nyikolajjal. Nyikolaj nem akarta, hogy a gyereket anyjanoz vigyem, nehogy a fivére és a nővére még valamit gondoljon. Én nem féltem, csak a gyerekeket féltettem. Magam is betegeskedtem, de nem féltem, betegekhez jártam, mégsem féltem.

Nem ismerek betegséget. A háború idején is csak a kert mentett meg minket, abból éltünk. Hányan is voltunk? Az én két gyerekem, az anyósom az unokájával, akinek meghalt az anyja, az anyósom is élt még akkor; az apósom, az anyósom férje meg őrült volt. „Mama, kimegyek veled a kertbe segíteni.“ Hát gyere! Alig mentünk egy kilométert a városon túl: „Mama, elfáradtam.“ Leültetem a talicskára. Megérkezünk. Irka lepkék után iramodik, kitép két fűszálat, és elalszik az ágyáson. Visszültetem a talicskára, s viszem haza. Hát ilyen segítséget kaptam.

Zsenyka pedig gyerekkora óta gyenge volt. Szerette az édességet. Irka most sem kedveli, gyerekkorában sem szerette, Zsenykának meg csak cukorka kellett. Ilyen volt ő, aki most gorombáskodik, vodkát iszik, ilyen elkényeztetett anyámasszony katonája. Hányszor volt már a halálán! Hatéves korában

vérhast kapott. Hat hónapig rizsfőzeten meg mannakásán tartottam. Ügy látszott, mégis meghal. Nyikolaj egymás után hozta az orvosokat, egy professzor is volt köztük. A doktorok diétát rendelnek, de a gyerek egyre rosszabbul van. Sírdogál: „Mama, borscsot akarok!“ Persze, nem adok neki, de Nyikolaj rám formed: „Az ördögbe! Látod, hogy haldoklik! Hadd egyen a halála előtt, amit akar!“ Egy teli tányér borscsot öntöttem neki. Jó zsíros volt, húsdarabok úszkáltak benne. Zsenyka bekanalazta az egészet. Én meg sírdogálok, dühös vagyok Nyikolajra. Bezzeg, ha Irka betegedne meg, nem így viselkedne. Zsenyka megette a borscsot, és másnap jobban lett. — Múlja elnevette magát.

— Kezdett magához térni.

Szörnyű történeteket mesél. Bárkiről legyen szó — a férjéről, a fiáról vagy magáról

— abban, amit mesél, van valami kihívás: „Velem különb dolgok is megestek, ez kutyagumi!“

— ... Negyvennégyben baj volt Zsenyka tüdejével. Olyan gyenge volt, hogy majd elvitte a szél. Kék volt, hogy az ember átláthatott rajta. Nosza, szaladok a kórházba, a katonai hivatalba, az iskolába. Adtak neki beutalót az iskolaszanatóriumba, amelyet most erdei iskolának neveznek. Egészen megköny- nyebbültem. Gondolom, egyet már elhelyeztem. Elhatároztam, hogy az első két napon nem megyek el hozzá. Még az első este bekopognak az ablakomon Zsenyka taknyos barátai: „Anya néni, Zsenyka hívja“. Vállra vetettem a kabátom — az iskola mellettünk volt, csak most helyezték máshová — odafutok a kerítéshez, ahová a kölykök mutatnak, hát kigombolt kabátban nem a hóban fetreng, karjait szétvetve az én drága magzatom, és azt mondja nekem: „Múlja, amíg nem veszel ki az iskolából, itt fogok feküdni a hóban“. Hát már akkor ilyen istenátka volt.

Múlja rám mereszti sötét, kutató, szigorú tekintetét:

— Nem baj, hogy néha szitkozódom? Megszoktam a gyárban az asszonyok között. Csupa asszony dolgozik nálunk. Tudod, ha férfiak nélkül összejönnek a kontyosok ... Csak Irkának ne szólj, mert ő amolyan „elvek embere“. Azelőtt úgy véltem, nincs jobb lány az enyémnél, Irka mintaszerű komszomolista. Sokszor pirultam mellette, máskor meg a hideg futká- rozott végig a hátamon. Elkezdek szitkozódni, ő elfordul tőlem, és nem beszél. Akár egy hónapig is hallgat.

„Hé, te ilyen meg olyan — mondtam Zsehy- kának — kelsz fel mindjárt?! Tudod, mennyit