Irodalmi Szemle, 1965

1965/8 - FIGYELŐ - Szalatnai Rezső: Vlado Clementis önarcképe

Szalatnai Rezső m Vlado Clamsntis önarckép*

Érdekes könyv jelent meg Pozsonyban szlovák eredetiben, s Prágában cseh fordításban. Írója meghalt, mielőtt életművét befejezte, a könyv címe is hirdeti szerzője sorsát: Nedokončená kronika — Befejezetlen krónika. Vladimír Clementis művéről van szó. Csehszlovákia egykori külügyminisztere, mint ismeretes, 1952 decemberében egy politikai per Ítélete alapján pusztult el, amely ítéletet azóta semmisnek mondottak, s a halottat rehabilitálták. Nem minden halál jelenti az ember végét, s nem minden becsület-visszaadás jelez életet. De Vladimír Clementis olyan jellegzetes megtestesülése volt a szlovákság politikai és szellemi magatartásának, hogy elhihet- jük a könyvéhez előszót író Laco Novomeský- nek a megállapítását, nemzetének egyik leg- kiválőbbjáról van szó. Becsületének helyreállítása már vagy két esztendeje észlelhető, nem jogi értelemben, hanem közvéleménybe visszaállításával, alakjának végleges elhelyezésével. Novomeský például legújabb verskötetét barátja emlékezetének dedikálta, s Clementist beleszőtte ifjúkori emlékezéseibe a lírai bűvölet megelevenítő erejével. Megelevenedik Clementis irodalomkritikai munkássága révén is, hisz a mai szlovák irodalomtörténet a kommunista politikussal párhuzamosan tisztázta egykori kritikai szemléjét, a Dav-ot, melynek az ötvenes években osztozkodnia kellett szerkesztője sorsában. Ma éppen a tegnap elítélt Dav szlovák társadalmi és irodalmi elemzéseit becsülik nagyra, a szlovák szocialista szemlélet legfontosabb s idéznivaló, irodalmi szervességét jelentő orgánumának tartják. Mint a halott szultán serege erejét, a kivégzett publicista és államférfi nemzedékét s egész értelmiségét szervezi, túllépve a halálon, elvei változatlan hitével.

A könyv Clementis bizalmas beszámolója családjáról, szülőföldjéről, pajtásairól, tehát érdekes körkép. Az író 1938-ban ugyanis elhagyta Pozsonyt, feleségestül Párizsba menekült, onnan Angliába került, ahol — míg Benešék megszervezték az emigráns csehszlovák kormányt — mint baloldali politikus és emigráns egy észak-skóciai internálótábor- ban vesztegelt. Unaloműzésből írta meg, feleségének vallva, a családi kör szociográfiáját, gyermekkori emlékeit, kedves embereinek arcképeit, melyek közt óhatatlanul megrajzolta saját portréját is, hitelesen, mintegy önvallomásként. De Vladimír Clementis társadalomrajza fölöttébb figyelemreméltó magyar vonatkozásai miatt is. Abból a sokszor latin nevű evangélikus papi-tanítói rétegből származott, mely két század óta a szlovák értelmiség gyökérzetét képviseli, s a legtöbb írástudót és költőt adta a szlovákságnak. A régi Magyarországon ringott a bölcsője, Tiszol- con, a gyönyörű Vepor alatt, Gömör megyében, egy alig négyezer lakosú mezővárosban, mely vasbányái, mészköfejtöi, olvasztói és papirosipara közben is megőrizte a hegyvidéki szlovákság sok eredeti népi vonását, mind néprajzi külsőségek, mind jellem dolgában. Clementis a szlovák-magyar etnikai határvonalat alkotó Gömörben hevesen és indulatosan jelképezte a szlovák népi erőt minden valódi és vélt népi ellenséggel szemben. Már kora ifjúságában, amikor más fiúk önfeledten játszanak, ő emberek láttán osztályozni kezd. Három emberfajtát ismert mindhalálig — írja

— a semlegest, a szövetségeset, és az ellenséget. Az a bölcselkedése, hogy a türelemnek is megvan a határa, s a jósággal nem szabad túllépni az emberi viszonylatokon, mert „nem csorbíthatjuk meg saját elvszerű magatartásunkat“.

Ez a hűvös, már serdülő gyermek korában ünnepies és szenvedélyes férfiúra emlékeztető természet, amelynek alig akad mosolya, nincs szívből feltörő kacagása, semmi érzéke a tréfa iránt, harci alapállásba helyezkedik a világgal, melyet neki a gömöri főispán jelképez. Még kisdiák, s már kész nemzeti politikus, aki nem elégszik meg azzal, hogy népe — ahogyan ő észleli — földművelők, vájárok és pásztorok békés nyájaként keresse és élvezze a boldogulás útját, s örvendezzen, hogy nyugodalmas életén mások állami szervezete őrködik. A család e fürgeeszü, tapasztalatokkal tájékozódó léleknek: meleg fészek, amelyben tökéletes patriárkális rend uralkodik, a keménykötésű, szuverén apa szavai és gesztusai, ezeknek van alárendelve a hallgatag, méhszorgalmú anya s a gyerekek hada. Ebben a családi körben nincs nyafogás, száműzték a majomszeretet minden megnyilvánulását, nem hangzik el egyetlenegy érzelgős szó, egyetlenegy gügyögés. A fiú, aki ily éles vonásokkal rajzol, önérzetesen, mintegy az apai indulatok teljes megtestesítését jelezve, kinő idősebb testvérei közül, a talentuma, ereje, éber ösztöne és tudása alapján apja társává serdül a széljárta, sziklatetőn álló sasfészekben, a