Irodalmi Szemle, 1965

1965/8 - FIGYELŐ - Szalatnai Rezső: Vlado Clementis önarcképe

klan törzsi érzékének tökéletes hordozójává, a népi jellem és öntudat magabiztos kifejezőjévé válik. A sasfészek drámaian váltakozó déli napsütése, dühös vihara és fagyos éjszakája táplálta kezdettől fogva komoly, nagy feladatokra acélozódó jellemét, a nemzetépítő, országszervező magatartást, mely nem ismer gátlást, amikor ütőereje érdekében cselekszik. Clementis nem ismeri és nem is keresi az együttélés módozatait másokkal, holott a kezdeményezés a kezében van, s ő viseli érte a felelősséget.

Könyve érdekfeszítő és forró nyilatkozat egy közép-európai kisnépről, amely nyilatkozathoz az író senkitől sem vár helyeslést, s nem törődik az ócsárlással. A közelről rajzolt arcképek, a szlovák hegyek és faházak, népi varrottasokkal, kancsókkal, házi faragású tárgyakkal megrakva immár történelmi körképet jelentenek, s a Clementis-ház és a pöttöm Tiszolc valóban pars pro toto: benne van az egész szlovákság. S benne van az ősi életforma, melyhez Vlado Clementis szervesen kívánta hozzárakni, mintegy biológiai együtt- növést gerjesztve, a szocializmust: a népi erő teljes és tökéletes megvalósulását. Ehhez pedig szláv orientációját átszőtte marxista szemléletével, pontosabban leninista okfejtésével és meggyőződésével. Vlado Clementis, a Dav publicistája s a masaryki Csehszlovákia kommunista parlamenti képviselője, nemzeti érzésévé formálta kommunista meggyőződését. Immanens vonásává vált, szemügyre vehettük, akik ismertük őt, s megfigyeltük fejlődését, azaz inkább a családból, a Jánošík-énekekbôl, konok akaratból szoborszerüen megszilárduló terpeszállását.

Nem szerette a szlovákokkal együttélő magyarokat, nemcsak a főispánt ^-főszolgabírót, akik óvodáikkal magyarosították a fehér aba- posztós nadrágban játszadozó tiszolci gyerekeket, de még az egyetlen magyar pulit sem, amelyik, mint írja, a faluban látható volt. Érthető, hogy nem volt mit kedvelnie azokon, akik elnyomták hőn szeretett népét. De a sas-nevelésű fiú alig tudott differenciálni, s a rimaszombati rég tovatűnt főispán módozatait tetézve juttatta kifejezésre, amikor államtitkár és külügyminiszter korában a szlovákiai magyarok áttelepítését, szétszórását és szlova- kizációját rendelte el. Ezt mostani magasra emelése közben is tudják és nem tagadják szlovák barátaink, akik tettek és tesznek érte, hogy a szocializmus ne szóvirágként, hanem demokratikus valóságként érzékelhető legyen Szlovákiában. Az Irodalmi Szemlében közölt szlovák írások és nyilatkozatok, elsősorban

Juraj Zvara történész írása, éles elítélése Clementis magyarellenes politikájának, a hang- súlyozása annak, hogy a szocializmus immár nemcsak keresi, hainem megtalálta és pontosan gyakorolja a két nép együttélésének módozatait és lehetőségeit.

A rossz múlt immár két oldal felől kísért jólismert kísérteteivel és rémképeivel, rajtunk múlik, el tudjuk-e űzni a keresztút mindkét oldaláról. Károlyi Mihály is említi második világháborús emlékirataiban Clementis elfogultságát s nacionalizmusát. S mi élő tanúi vagyunk annak, hogyan égett a szívünk vérével, egész életünkkel, idegeinkkel felépített híd a két nemzet között húsz évvel ezelőtt, s tudjuk, hogy nem mi gyújtottuk fel, ránk csak a forró pernye hullott. De Vlado Clementis könyvéből derül ki, hogyan kereste- kutatta apai ágú magyar bocskoros nemességének okmányait, hogyan mérgelődött Budapestről hozzájuk ellátogató nagybátyja sodort magyar bajsza miatt. Ez öndühösítés volt, tényszerűen más sérelem a serdülő ifjút ilyen vonatkozásban nem érte, még ha sommásan említi is a szakolcai diákéveit, a magyar tanárait. A sors különös rendezéseként történt, hogy a szlovák népvezér magyar és latin tanára egy nagy magyar költő volt, aki akkor nemcsak cseh költőket fordított magyarra, hanem a legnemesebb érzelemmel 3 megbecsüléssel viselkedett a szlovákság iránt. Ez Juhász Gyula volt. S akik iskolá társai voltunk Vlado Clementisnek, a kiváló diáknak s a diákjátékokban tisztességes játszótársnak, emlékszünk rá, hogy ugyancsak megbecsültük őt, amihez nem kis mértékben az is hozzájárult, hogy izmos, erős birkózó is volt. Kár, hogy szakolcai gimnazista éveiről részletesen nem emlékezik meg.

De szól a Sarlóról, amely a családi szociográfia ötletét adta neki, ismerte a csehszlovákiai magyar baloldali értelmiséget, s írja, hogy „Illyés és Kovács“ szociográfiái lebegtek példaként előtte. Kár, hogy a jegyzeteket író Zora Jesenská Illyést Illés Bélának, Kovács Imrét pedig Kovács Endrének magyarázza a könyvben, más, ugyancsak félreértett magyar kifejezésekkel és nevekkel együtt. Vonattal mindössze pár órányira van Budapest Pozsonytól, lehetséges-e, hogy e kis távolságból is félreérthető egy író neve, s elferdül egy közfogalom? Mindent meg kell tennünk, hogy ez többé ne történjék meg. A jó szomszédság a figyelem hűséges és igaz adatszerűségével is szolgálható. Mert az igazság minden morzsája szent, s fénye nem múlik el.