Irodalmi Szemle, 1965

1965/8 - FIGYELŐ - Koncsol László: Cselényi László: Erők

versében a lírai absztrakció felé halad, a következőben a szociográfia határát súrolja, hogy néhány további kísérletében határozott lépéseket tegyen egy nagyvonalú társadalmi líra irányában. Ilyenképpen az első kötet fiatalos, romantikus lobogására az „Erők“ racionálisabb programja válaszol, az ott kijelölt távlat emebben élesebb kontúrokat kap, s a cselekvés puszta vágyát a konkrét tett váltja fel. Ebben látom Cselényi új könyvének legfőbb értékét.

A különbséget akkor látjuk legfrappánsabban, ha összehasonlítjuk a két programot, a „Keselylábú csikókoromat“ és az „Einstein“-t. Amíg az előbbi csupa feltörő mozgás, lendület és dísz, ige és jelző, vagyis elemibb, indulati síkon fut, és valami megfoghatatlan, irracionális vágy hajtja, az „Einstein“-b«n az ész követeli a maga helyét, Cselényi már a racionalizmust hirdeti, a fogalmi költészet eszközeivel, higgadtan és józanul. Ebben a versében Cselényi egyszerre üzen hadat saját romantikájának és a dogmatikus gondolkodásnak. Amit „A hold románcában“ még egy kicsit a régi versek „cselényis“ hangján mondott (

.......a romantika végül mind hamis

— A hold az égen mint az orgona s már józanul szemlélem magam is ...“), az a gondolat itt tisztultabban, a társadalomra, a nemzedékekre, költő és világ viszonyára vonatkoztatva jelentkezik.

Ennek a költői programnak gyakorlati megvalósítása a „Ballada a földről“, a „Rapszódia a bodrogközi szélről“ és a „Gömör népe“ című három vers, amely a magyar társadalmi költészet hagyományaihoz kapcsolja Cselényit, és hazai líránk gondolatkörébe is beilleszkedik. A falu felbomlása, az idill elvesztése fölött érzett fájdalom, a forgásban, alakulóban levő paraszti erkölcs izgatja Cselényit az elmúló és a születő, a falu és a város ellentétei között, szubjektív, lírai vetületében is. Tipikus témája ez hazai költészetünknek, s másként nem is lehet, mivel a probléma maga is tipikus, másrészt költőink abszolút többsége faluról szakadt a városba, s így saját személyében is átéli az elhagyott és az új életforma között feszülő konfliktust. A falu elnéptelenedik. „Nem marad csak a szél kinn a mezőkön meg a vézna füzek a dombtetőn...“

— írja Cselényi a „Balladában“, s végigvergődik becsülettel a falu, s rajta keresztül egy nemzetiség izgató létkérdésein, erkölcsi, világnézeti, szociológiai és civilizációs gondjain, egész addig, hogy „gyáván, oktalanul“ fut a nép a városokban, „nem sejtve, hogy a lét kitermeli ott is a gondot, s habár pénzt, kenyeret, biztonságot ád, mégse boldog, akit csak befogad, de kételyeit fel nem oldja egy

új világ, egy új közösség nagy kohéziója — addig földönfutó csupán ...“ Azt hiszem, a közérzet konfliktusai ezek, s csupán egy modern civilizáció kilátásai oldják fel Cselényiben is a szorongásokat: .......s az ősi múltat

— teremtve dől a fény, ömlik a ködbe bújt falukba ... — az örökös robot megtelik végre értelemmel — mert így törvényszerű, mert így van megírva, s az ember — a föld konok fia beletanul az új világba ...“ Legdrámaibban és legművészibben a „Rapszódiá“-ban veti fel a kérdést, s bár a keret, a könyörtelenül tomboló szélvihar egy kicsit Verhaerenre emlékeztet, a szimbólumot mégis elfogadjuk, mert Verhaerennél végzetszerűen, misztikusan működnek az elemek, Cselényinél társadalmi és konstruktív értelme van a jelképnek: rombol, de épít is, új harmóniát teremt.

A modern költészetben felfigyelhetünk egy érdekes jelenségre: a költők feloldják a hagyományos lírai formákat, s az útkeresés egyik módja, hogy versciklusokat teremtenek. Ez a ciklikus szerkesztésmód főleg abból a törekvésből következik, hogy a költő a valóság bonyolultabb kapcsolataira, tágabb dimenzióira utal, s a törékeny lírai formák nem bírják el ezt a megterhelést. Azonkívül a versbe a valóság vizsgálatának olyan egymástól távol álló és újfajta elemei is betörnek, amik egy- egy kompozíción belül a formák egész sorát igénylik. A formabontásnak ezzel a fajtájával Cselényi első kötetében is találkoztunk, s programszerű gyakorlása bizonyos fokú szabadossághoz, szerkezeti lazasághoz vezetett ott is, ahol pedig teljes lírai koncentrációra lett volna szükség. S még egy kérdés: jó iskola-e, ha kezdő költő rögtön pályája kezdetén formabontással kezdi? Az „Erők“-ben is találkozunk ezzel a szándékkal, itt már egész tudatosan, több versében egyszerre. Ilyen a „Középkor“, ez a bírósági tapasztalatokból mozaikszerűen egymás mellé illesztett néhány apró történet, amit egy elmélkedő szakasz zár le. Érdekes kísérlet, s a maga nemében, mintha a legkövetkezetesebben akarta volna megvalósítani benne az „Einstein“-ben kitűzött programot, a tények kutatását, de a vers két része, a puszta jelenségek és a záró szakasz reflexiói között művészi szakadék tátong, Cselényi nem bírta szerves egésszé formálni a verset. Ugyanilyen széteső másik kompozíciója is, „A vonat este Prága felé indul“. Kérdés, szabad-e ennyire depoetizálni a költészetet. Persze, tudjuk, ez a kompozíció nem tisztán a vers igényével készült, a költő irodalmi színpadra szánta, de mégis, Cselényinek, akinél máig kísért a lazaság, mindenekelőtt az abszolút lírai koncentrációra és plaszticitásra kell törekednie, azon az úton tovább, amit az „Erők“